A hő hatására az ételek nemcsak ízletesebbé, de könnyebben emészthetővé is váltak, ráadásul jelentősen csökkent a bennük lévő kórokozók és paraziták száma. Ez különösen fontos volt a hús fogyasztása esetén, amely nyersen számos egészségügyi kockázatot rejtett magában. A témában jelenleg is folyamatosan zajló kutatások alapján azonban az ősember már azelőtt is alkalmazta a hő jótékony hatását az ételein, mintsem megtanulta volna uralni a tüzet.
Az első főzőhelyek
A szakemberek legújabb felfedezései arra utalnak, hogy az ősember először a forró vizű forrásokban készíthette el az ételeit. Az ilyen források a Föld geotermikus aktivitásának köszönhetően alakulnak ki, és manapság is megtalálhatók a világ számos olyan pontján, ahol a földkéreg vékonyabb, és a föld alatti hőforrások felmelegítik a felszínközeli vízrétegeket. Az ilyen állandó hőt biztosító forrásokban a víz hőmérséklete akár a forráspontot is elérheti, ami ideális környezetet teremt az étel főzéséhez.
A forrázás vagy párolás nemcsak az ételek ízét javította, hanem jelentősen növelte azok tápértékét és emészthetőségét is, az ősemberek számára pedig az említett források természetes „főzőhelyeket” jelenthettek. Az olyan területeken, ahol geotermikus aktivitás volt, mint például a mai Izland, Új-Zéland vagy a Yellowstone Nemzeti Park, a forró vizű források mellett talált leletek – kőeszközök és állati csontok – arra utalnak, hogy az ősemberek valóban ki is használhatták ezeket a természeti adottságokat.
Az utóbbi idők egyik fontos felfedezése volt ebben a témában, amikor az MIT (Massachusetts Institute of Technology) és a spanyol Alcalá Egyetem kutatói által vezetett csapat tagjai egy észak-tanzániai szakadékvölgyben, az Olduvai-szurdokban 1,8 millió évvel ezelőtt élt ősemberek kövületeit fedezték fel. A terület számos olyan kövületet és kőeszközt őriz, amelyek arra utalnak, hogy ősemberek telepedtek le és vadásztak a környéken, ahol a kutatók által felfedezett nyomok szerint akkoriban meleg források gazdagíthatták a tájat. Ezeket a természet kínálta főzőhelyeket használhatták az elejtett zsákmányállatok vagy a kemény, nyersen nehezen emészthető gumók elkészítésére őseink a tűzgyújtás feltalálását megelőző időkben.
Váratlan felfedezés
Az Olduvai Paleoantropológiai és Paleoökológiai Projekt kutatói néhány éve olyan felfedezést tettek, amely alapjaiban rengette meg az ősember táplálékfeldolgozási szokásairól addig elterjedt teóriákat. Egy olyan három kilométer hosszú, 1,7 millió évvel ezelőtt lerakódott kőzetrétegből gyűjtöttek üledékeket, amelynek homokos összetétele jelentősen eltért a közvetlenül alatta lévő sötét, 1,8 millió éves agyagrétegtől. Szerették volna megérteni, mi okozta az eltérést, és hogyan hatott mindez a környéken akkoriban élő ősemberekre.
A vizsgálatokból kiderült, hogy körülbelül 1,7 millió évvel ezelőtt Kelet-Afrika fokozatos kiszáradáson ment keresztül, és a nedvesebb, fákkal benépesült éghajlatról szárazabb, füvesebb tereppé változott. Az üledékben a laboratóriumi elemzések során a tudósok eredetileg az akkori növényzet fajtájára utaló lipideket kerestek, végül azonban egészen más jellegű, meglepő vegyületcsoportokra bukkantak. Olyan lipidekre, amelyek teljesen különböztek az általuk addig ismert növényi eredetű vegyületektől.
A vizsgálatok alapján kiderült, hogy ezek a lipidek megegyeznek azokkal a vegyületekkel, amelyeket a húsz évvel korábban, a Yellowstone Nemzeti Park meleg vizű forrásaiban tanulmányozott baktériumok termeltek. Az említett organizmusok csupán nagyon forró, nyolcvan Celsius-foknál magasabb hőmérsékletű vizekben képesek szaporodni. Így tehát a szakemberek arra a következtetésre jutottak, hogy akkoriban magas hőmérsékletű források és hidrotermális vizek lehettek a környéken, lehetővé téve az ősemberek számára, hogy megfőzzék akár a húsokat, akár bizonyos nyersen nehezen emészthető kemény gumókat és gyökereket.
A meleg vizű források főzésre való felhasználására bizonyíték lehet az a kétméteres hal is, amelynek őskori maradványaira a Gesher Benot Yaaqob nevű régészeti lelőhelyen, a Holt-tengertől 14 kilométerre bukkantak a tudósok. A hal fogainak zománcából származó kristályokat vizsgálva arra jutottak, hogy az, ahogyan a kristályok kitágultak, egyértelműen arra utal, hogy nem voltak kitéve közvetlen tűznek, hanem alacsonyabb hőmérsékleten, hosszabb ideig főzték őket.
Az elejtett zsákmány elkészítésének ősi technikái
Az egyelőre még nyitott, további kutatások témájául szolgáló kérdés, hogy elődeink az edények feltalálását megelőzően pontosan hogyan is főzhettek a természet kínálta „konyháikban” ezekben a korai években. A feltételezések alapján az egyik legegyszerűbb módszer az lehetett, hogy az állati húst, halat vagy növényeket közvetlenül a forró vízbe helyezték. Az ilyen típusú főzés különösen hasznos lehetett a keményebb húsok és rostos növények elkészítésekor, mivel a hő hatására ezek könnyebben fogyaszthatóvá váltak.
Egy másik lehetséges módszer az lehetett, hogy az ételt növényi anyagokba, például nagy levelekbe, illetve állati bőrökbe csomagolva helyezték a forrásokba. Ez a technika megakadályozta, hogy az étel közvetlenül érintkezzen a vízzel, miközben biztosította a megfelelő hőmérsékletet a főzéshez. A levelekbe vagy bőrbe csomagolás megőrizte az étel ízét és tápanyagtartalmát is. Bár még számos kérdés megválaszolásra vár ezen a területen, az már az eddigi kutatásokból is nyilvánvaló, hogy a természet adta lehetőségek hasznosításának sokféle módja mindenképpen csodás bizonyítéka az ősemberek lenyűgöző találékonyságának és kreativitásának.
