Az első katasztrófafilmek tényleges csapások volt a színészek számára. D. W. Griffith 1920-as Út a boldogság felé című melodrámáját igazi folyóban, igazi hóvihar után forgatták, miközben a Lillian Gish által játszott figurát próbálták megmenteni. A színésznő majdnem fagyhalált szenvedett, ami a hírek szerint élete végéig kísértette, mégis később is vállalt kockázatos szerepeket. Victor Sjöström 1928-as A széljében például a Mojave-sivatagban majdnem megvakult a repülőgép-légcsavarok keltette erős porviharban. Dolores Costello elájult a Noé bárkája ikonikus jelenetének forgatása során, és a pletykák szerint több statiszta életét vesztette a csaknem 230 ezer liter vízben, miközben Michael Curtiz a bibliai árvízről forgatott 1928-ban. A speciális effektusok és a kaszkadőrtrükkök fejlődésével az 1930-as években a színészeknek már egyszerűbb dolguk volt, azonban a képernyőn megjelenő katasztrófák messze nem voltak olyan zsigeriek, mint az Út a boldogsághoz fagyos folyója.
A modern közönség tisztában van a hollywoodi szabályokkal és a szuperhősfilmek hagyományai nyomán nem is feltétlen várnak el teljesen hihető trükköket. Jan de Bont azonban azért is alkotott nagyot 1996-ban, mert okosan vegyítette a klasszikus filmtrükköket az újdonságnak számító számítógépes grafikával, így mutatva be a tornádókat egyszerre gyönyörű és ijesztő művészi illúzióként.
A Lee Isaac Chung által rendezett Twisters – Végzetes vihar sokkal inkábba a forgószelek pusztító jellegét hangsúlyozza, horrorelemekkel és üvöltő hangsávval szögezi a székbe a nézőt. Alapvetően szórakoztató nyári kikapcsolódást kínál, de nem éri el a Twister szintjét, ami nem véletlenül termelt csak Amerikában 242 millió dollárt.
A folytatásról 2020 júniusában lehetett először hallani, egy évvel később Helen Hunt is nyilatkozott, hogy szívesen vállalná az új filmben való szereplést. A Universal Pictures azonban elutasította Hunt terveit, ami egyértelmű folytatása lett volna az eredeti történetnek. A stúdió egy módosított Twister-sztorit vitt vászonra, ahol Helen Hunt és Bill Paxton karakterei némi ráncfelvarrás és csere után szültnek újjá. Adott egy oklahomai diáklány (Daisy Edgar-Jones), aki tudományos kísérlet jegyében szeretné vizsgálni a tornádókat. Az előző filmből örökölt érzékelők azonban a Fujita-skálán egyesnek ígérkező forgószélről jelzik, hogy az valójában F5-ös, vagyis a legerősebb, és Kate csapattársai egy kivétellel meghalnak. A másik túlélő (Anthony Ramos) öt évvel később keresi meg a lányt, hogy térjen vissza Oklahomába, és segítsen a tornádók 3D-feltérképezésében. A viharvadászat során rivális csapatként feltűnik a youtuber meteorológus (Glen Powell), akivel Edgar-Jones kémiája jól működik, ám éppen ezért nem okoz meglepetést a történet későbbi alakulása.
A film számos pontján érezni kihagyott lehetőségeket. A 2020-as évek elvárásainak megfelelően nő áll a Twisters középpontjában, ám Edgar-Jones nem olyan karizmatikus figura, mint Jennifer Lawrence vagy Shaliene Woodley, így Glenn Powell sztárkaraktre süt a vászonról.
Powell bár a Top Gun: Maverick óta nagyságrendileg ugyanazt a figurát hozza minden filmjében, az olyan jól áll neki, hogy a néző bőven megbocsátja. A mozinak már kevésbé, hogy Mark L. Smith forgatókönyve néhány említésen kívül nem reflektál a mai kor kihívásaira. 1996 óta ugyanis a viharvadászat valódi foglalkozás lett, ami a videómegosztókon sokezres megtekintéseket generál, illetve az elmúlt harminc évben jelentősen súlyosbodtak a klímaproblémák, amelyek a tornádók erejében is tetten érhetők. Mindezek épp csak nagyvonalakban jelennek meg a vásznon. Az eredeti mozi rajongói fájdalmasan hiányolják a Twister kacagtató humorát is. Ez azért különösen érdekes, mert Joseph Kosinski (akinek ötletében készült a Twisters) éppen amiatt kapott számtalan dicséretet a Top Gun: Maverick után, hogy az első részből hiányzó szellemességet zseniálisan szőtte a történetbe.
A film főszereplői persze a tornádók. A kritikusokat azonban megosztották a vizuális effektek. Az egyik tábor szerint a Top Gun: Maverick óta készült legjobb CGI-t láthatjuk, mások hiányolják Jan de Bont művészi vénáját. Az Oscar-nyertes Minari: A családom története című filmben Lee Isaac Chung már találkozott egy rövid jelenet erejéig a forgószelekkel, és ott sikerült is megragadnia azok pusztítását.
Most a félelmetesnek ábrázolt tornádók inkább aláfestései az egyébként nem túl mély karaktereknek.
A pozitívabb hangok szerint azonban ez nem is fontos, hiszen nyári kasszasikerről van szó, ami épp eléggé látványos és nosztalgikus egy mozijegyhez.
