Bon Jovi új lemezét hallgatva először az jut eszünkbe, hogy amikor a csúcson voltak, nem gondoltuk volna, hogy 2024-ben még aktívak lesznek. Pontosabban róluk sem gondoltuk. Negyven évvel azután, hogy zenekarrá alakultak, Bon Jovi és emberei továbbra is tudják, mitől döglik a nyugdíjas légy. A New Jersey-i srác ugyanis ma már szépkorú, és az 1985 körül elsajátított jó fiúk rock and rollját nyomja. Volt ő, a U2, a Dire Straits, néhány hasonlóan felkészült, de helyes frontember és muzsikus, aztán voltak a rosszfiúk, mondjuk a Motörhead és a Judas Priest, de róluk most szó se essék. Ezzel együtt Bon Jovi új lemeze egészen hallgatható, ami annyi nyálas alámerülés után voltaképpen meglepett bennünket.
A lemez nagyjából úgy szól, ahogyan 2024-ben a legnagyobb amerikai rockbanda lemezének szólnia kell, itt nincs alacsony vagy mély, torz vagy éles, egyszerűen úgy tettek össze mindent, ahogyan kell. Jon Bon Jovinak a hírek szerint hosszú évek óta komoly hangszálproblémái vannak, hogy ezzel a bajával mennyire bajlódott a stúdióban, nem tudjuk, szerencsére semmit sem vettünk észre belőle. Kifejezetten jól énekel, ahogyan a hangszeresek is professzionálisan nyomják, időnként rádióbarát dallamokat csalogatnak elő. Kifejezetten jópofa például a Walls Of Jericho bátran vállalt retró hangszerelése, mintha csak visszaugrottunk volna negyven évet az időben – és ez így van jól. A gond csak az, hogy a lemez emlékezetesebb dallamai, szövegei, ritmusképletei vagy a zenekar korábbi munkásságának maradandó darabjaira utalnak (például a talk boxszal súlyosbított Living Proof szemérmetlen keresztezése a Livin’ On A Prayernek és az It’s My Life-nak), vagy egyszerűen elcsépeltek, mert már ezerszer hallottuk őket. Ezért nem sikerült ezúttal valóban jó balladát írni, amely azért bőven előfordult a Bon Jovi négy évtizedes történetében. Talán a popzene felé is jobban elmozdul az album, mint kívánatos volna, egyszerűen kifakulnak, elgyengülnek, színtelenné válnak azok a zenei témák, amelyek rockosabb feldolgozás után kiáltanának. A hajdani gitáros, Richie Sambora hiányában mintha elillant volna a termékenyebb dalszerzés, és a mostani lemez végén úgy érezzük, hogy a keményebbre hangolt témákból, egyszóval magából a rockzenéből keveset kaptunk.
Bár a jó fiúknak muszáj jónak maradniuk, és alapvetően semmi baj a korrekt nagypapa rock and rollal, ezúttal azért vegyes a végeredmény. Pontszámunk: 10/6, de csak azért, mert egyszer tényleg jó meghallgatni ezt a lemezt. Aztán lépjünk tovább, ahogyan Richie Sambora is továbblépett már réges-régen.
(Bon Jovi: Forever. Island Records/Universal, 2024, Egyesült Államok)
