Kinek állt érdekében az első világháború kirobbantása?

A történészek előtt is kevésbé ismert, hogy az I. világháború előestéjén Nagy-Britannia védelmi szövetséget ajánlott fel a Német Császárságnak. Az ajánlat nem hivatalos úton történt, de a legnevesebb brit politikusok álltak mögötte, mint Joseph Chamberlain, Lord Salisbury és mások. Később azonban más irányt vettek az események, és ennek mai tanulságai is vannak.

Fotó: Getty Images

Diplomáciai offenzíva 

Londonban ekkor lépést váltottak, és diplomáciai offenzívába kezdtek, hogy addigi riválisaikkal megegyezésre jussanak. Egymás után kötötték meg a franciákkal (1904), majd az oroszokkal (1907) a védelmi (antant) szövetségeket, holott a franciákkal az afrikai Fasoda miatt 1896-ban még háborúba akartak bocsátkozni. Lord Esher vezetésével albizottságot hoztak létre, hogy modernizálják a hadseregüket. Racionalizálták, egyszerűsítették a döntéshozást. Haditanácsot hoztak létre, megszüntették a főparancsnokságot, helyette a vezérkari főnöki pozíciót hozták létre. A hadügyminiszternek szinte teljhatalmat adtak, annak érdekében, hogy felgyorsítsák a döntéshozatalt. Az Esher-bizottság nyomán megindult reform mintegy hatvan évre előre meghatározta a brit szárazföldi haderő fejlődését, amely nélkül nem is tudtak volna világháborús erőfeszítéseket kifejteni. Nehéz ezt máshogy értékelni, mint hogy London eldöntötte, mindenképpen hadba indul Németország ellen. Az angol közvéleményt a szigetország ellátásának tengeri veszélyeztetésével, sőt német invázióval riogatták – sikerrel, noha ezek akkor képtelenségek voltak.

1905-ben lép hivatalba az új, liberális brit kormány és annak külügyminisztere Sir Edward Grey, aki már ekkor közölte Paul Cambon londoni francia nagykövettel, hogy Angliának nem szabad kimaradnia egy európai háborúból, de annak még nem jött el az ideje. A háttérmegbeszéléseken a britek arra is ígéretet tettek, hogy ha Franciaországot megtámadják a németek, akkor beavatkoznak. A hangnem is egyre fenyegetőbb lett Németország ellen, és a brit admiralitás első lordja, Arthur Hamilton Lee egyenesen háborúval fenyegette a németeket. Az admiralitás vezetője, Lord Fisher pedig meg akarta támadni a német partvidéket, amit a kormány nem hagyott jóvá. A brit vezérkart ekkor, 1906-ban állították fel, és nevezték ki Lord Haldane-t hadügyminiszternek, akit Grey bízott meg azzal, hogy kezdjen el tervezni egy kontinentális háborút, és aki német mintára szervezte át a brit szárazföldi haderőt. Miközben Grey hihetetlen akaraterővel szőtte azt a diplomáciai hálót, amivel bekerítették a központi hatalmakat.

Anglia tehát 1906-tól egyértelműen támadó háborúra készült, amit megerősít Repington ezredes (1858–1925) is a könyvében: 

Mindenekelőtt a támadó háború megszervezésének szenteltük magunkat.

Ennek a szándéknak rendeltek alá minden szükséges pénzt, többek között célszerűsítették a hadsereg kiszolgálását, új katonai doktrínát kezdtek kidolgozni, modernizálták a kiképzést, új hadosztályokat állítottak föl. A belga vezérkarral például nyíltan közölték, hogy német támadás esetén az angol hadsereg hogyan fog felvonulni francia területen, tehát 1914-ben belga semlegességről beszélni teljesen értelmetlen. Ezek a tények csak az I. világháború után, a győzelmi hangulatban kiadott angol visszaemlékezésekből derültek ki, de magát a folyamatot azért itthon is jól érzékelték, ha nem is egészen pontosan.

Közben több nemzetközi konfliktus lezajlott (marokkói válság, Bosznia annexiója, Balkán-háborúk stb.), és Angliában is egyre keményebben követelték a háborút, de Grey nagyon higgadtan kézben tartotta a dolgokat. Ráadásul ezeket a diplomáciai csörtéket többnyire Németország és Ausztria–Magyarország nyerte meg, miközben mégis az antantot kovácsolták egybe. Az annexiós válság (1908) idején a berlini belga nagykövet, Greindl báró tökéletesen ismerte föl, amit Berlinben és Bécsben nem akartak észre venni: 

A hármas szövetség harminc évig biztosította a békét, mert Németország vezetése alatt állott, ez pedig Európa jelenlegi politikai felosztásával meg volt elégedve. Az új csoportosulás veszélyezteti a békét, mert olyan államokból áll, amelyek a status quo revízióját akarják. 

Brit katonák pihenője az első világháborús lövészárokban. Forrás: BBC 

Az angol haditengerészeti költségvetést is újra megnövelték, és a Dreadnought („Rettenthetetlen”) hajóosztály kiépítése javában zajlott. A hadiflottát eleve úgy építették ki, hogy ha két szövetséges összefog Anglia ellen, ők akkor is fölényben legyenek. Egy idő után minden azon múlt, hogy Oroszország mikorra fejezi be hadserege újjászervezését, ami elhúzódott 1913-ig, illetve azon, hogyan állítsák elő a cassus bellit. Mert Grey tisztában volt azzal, hogy Európa lőporos hordója, a Balkán nem maradhat ki a számításokból, és mint 1911-ben, a második marokkói válság idején megjegyezte a londoni orosz nagykövetnek: 

Ha azonban ez a háború még az orosz háborút is maga után vonná, akkor Ausztria is belesodródik a háborúba, pedig nem nagyon akar beavatkozni ebbe a kérdésbe, azonban a viszonyok ebbe mégis belefogják kényszeríteni. Nem kétséges, hogy ebben az esetben Albániában is kiélesedik a helyzet. És így ez a párbaj nem Németország és Franciaország között folyik le, hanem átalakul világháborúvá.

Az ellenfél lépésére várva 

Grey taktikázását az ellenzék részéről gyakran, de néha saját kormányán belül is bírálat érte. A sajtó is támadta a titkosságért és az alattomos machinációkért, de a brit külügy vezetője mindvégig megőrizte Anglia mozgásszabadságát. 

Grey nagyívű manipulációja mögött tulajdonképpen egyetlen szándék húzódott meg, hogy az első háborús lépést a központi hatalmak tegyék meg, és ezzel az agresszor szerepébe kerüljenek, amivel azonnal hátrányba kerülnének a „jog háborújában”, és a későbbi béketárgyalásokon. 

A nemzetközi helyzet ekkoriban tehát legalább annyira feszültséggel teli volt, mint 2014-től kezdődően Európában az ukrajnai konfliktus valódi kezdőpontjától. 1914 előtt London azt a játékot űzte, hogy konkrét katonai-védelmi szerződést nem írt alá senkivel, azonban minden pénzügyi-diplomáciai lépése tettekben és titkos ígéretekben fejeződött ki. Ezzel pedig el tudta érni, hogy a saját szerepét „lebegtette”, amit a rosszul vezetett német külügy mindenáron pozitívan akart értelmezni. Berlinben látták ugyan a kedvezőtlen előjeleket, mégis a végsőkig azzal áltatták magukat, hogy háború esetén Anglia nem avatkozik be. A brit külügy vezetőjének viszont akkora tekintélye volt, hogy 1912–13-ban is képes volt csillapítani a szerb és orosz háborús indulatokat. Az időpont még mindig nem volt megfelelő Grey szerint, akinek mesterművét majd az 1914-es a szarajevói merénylet koronázza meg.

Sir Edward Grey. Forrás: Wikipédia 

Háborús felelősség

Miután Németország megtámadta Belgiumot, 1914. augusztus 4-én Nagy-Britannia hadat üzent Németországnak, ezzel mindenki számára világos lett a brit szigetország valódi álláspontja. Hiszen London már legalább tíz éve a mérleg nyelvét jelentette a nagyhatalmi játszmában, s mivel a brit külügyminiszter csak az utolsó utáni pillanatban fedte fel a kártyáit, tökéletesen uralni tudta környezetét, barátait és ellenségeit.

Anglia hasonló taktikát követett a II. világháború előtt is, de annak vége az lett, hogy 1945 után a szigetország elveszítette nagyhatalmi státusát, és középhatalommá süllyedt. Ezért sem helytálló David Lloyd George brit miniszterelnök megközelítése, miszerint Európa 1914-ben rettenetes háborúba csúszott. Nem alvajárók tévelygéséről volt szó, hanem országa szilárd elhatározásáról, hogy hadba kényszerítse Németországot.

A háborús felelősségről sokat írtak az idők folyamán, holott ezt a kérdést alapvetően az dönti el, kinek állt érdekében egy nagy európai háború kirobbantása, amivel a kialakult status quót fel lehet borítani. A központi hatalmaknak ez egészen biztosan nem állt érdekükben. A nagy háborúk sohasem spontán módon robbannak ki, hanem mindig komoly tervezés és számítások előzik meg őket, ahogy napjaink legnagyobb katonai konfliktusát, az ukrajnai háborút is.

Borítókép: Brit katonák tüzérségi támadásra készülnek Franciaországban. (Fotó: Getty Images)