Pokol után feltámadás: ma huszonöt éve pusztított a tiszai cianidszennyezés

Amikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, a végtelen mindenség megnyílik, s az ember lelke lát. Így fogalmazta meg Jókai Mór azt az erőt, amely valóságos csodákra képes még akkor is, ha az emberiség ellene dolgozik, eltemetve magában a lelkiismeretét. A természet csodájaként, szinte egyszerre élte meg a poklot és a feltámadást azoknak az embereknek a sokasága is, akik személyesen tapasztalták meg éppen negyedszázaddal ezelőtt a borzalmat, a világ egyik legszebb folyóján, a Tiszán.

Fotó: Gamma-Rapho via Getty Images

Ma huszonöt éve, 2000. január 30-án bekövetkezett az, amit a helybéliek álmaikban sem mertek gondolni, s aminek következményeként a Tisza magyarországi szakaszán 1241 tonna hal pusztult el egy súlyos cianidszennyezésben. Mindenki attól rettegett, hogy soha többet nem éled újra a folyó. A természet azonban nem hagyta magát, és miközben a szakértők azt jósolták, hogy ezt a katasztrófát tíz-húsz évig nem heveri ki az ottani élővilág, a fauna nagy része túlélte a kataklizmát, egy-másfél éven belül, megdöbbentő gyorsasággal elindult az újjászületés, a regeneráció. A „feltámadásban" a magyar vízügyi szakemberek, halászok, önkéntesek összefogása mellett főként az játszott közre, hogy a természet önvédő választ adott: az égből hosszan tartó, meleg eső szakadt a földre.  

Másfél tonna arany          
A tiszai cianidszennyezés több ország (Románia, Magyarország és Szerbia) területét érintő környezeti katasztrófa volt, amelyet az okozott, hogy a nagybányai Aurul SA bányavállalat létesítményéből százezer köbméternyi cianid- és nehézfémtartalmú szennyvíz zúdult a Láposba, majd ezen keresztül a Szamosba és a Tiszába. A mérgező anyag koncentrációja száznyolcvanszorosan haladta meg a megengedett határértéket, így hatalmas pusztítást végzett az élővilágban. A legsúlyosabb károk a Tiszán keletkeztek, ahol a negyven kilométer hosszan elnyúló cianidfolt levonult. 
A katasztrófa oka elsősorban a mérhetetlen profitéhség és az ezzel járó súlyos felelőtlenség volt Románia területén. A szennyezést okozó bányavállalat, vagyis a román állam és az ausztrál Esmeralda Exploration közös tulajdonában álló cég ugyanis az egykori bányák területén évente két és fél millió tonna meddőérc feldolgozását tervezte, körülbelül másfél tonna arany és kilenc tonna ezüst kitermeléséhez.

Ehhez pedig olyan technológiát alkalmaztak, amellyel gyorsan érhetnek el eredményt, a cianidos kilúgzási módszert. Az így keletkező oldatot újrahasznosították, a zagyot pedig zagytározóba vezették. Az üzemtől hat kilométerre lévő Zazár település közelében működő ülepítő környékén azonban súlyos árvízi helyzet alakult ki, mert a gátlástalan bevételmaximalizálás másik következménye, az ész nélküli fakivágások miatt hatalmas mennyiségű olvadék zúdult le a hegyekből. A zagytározó gátja nem bírta a nyomást, mert nem volt megfelelően megerősítve, és egy huszonöt méteres szakaszon átszakadt. Mivel a romániai bányavállalatnak nem volt kárelhárítási terve sem, a szennyezés lokalizálását vagy enyhítését meg sem kísérelték, így a méreg tovább utazhatott a Szamoson és a Tiszán Magyarország és Szerbia felé, végül még Belgrád környékén is halpusztulást okozva. Ráadásul egy újabb romániai baleset miatt, ami Borsabányánál történt, további húszezer tonnányi nehézfémtartalmú (rész-, cink- és ólomvegyületekből álló) üledék is került a folyóba. 

A szennyezés következménye letaglózó volt a Tiszánál élők számára: úgy érezték, mindennek vége.

Kétszer könnyeztek  
– Kora reggel értesítettek minket telefonon, természetesen azonnal a partra rohantunk – emlékszik vissza arra a napra Bertalan József tiszakécskei halász.

Amikor megláttuk a víz felszínén úszó haltetemeket, mindenkinek hirtelen szinte megállt a szívverése. A sírás kerülgetett, de amikor körbenéztem, azt láttam, hogy nemcsak én könnyezem, hanem mindenki, aki velünk volt. Aztán egy kétségbeesett mentés következett, csónakokkal és a partról is elkezdtük összegyűjteni az elpusztult halakat, hatalmas busákat, keszegeket, süllőket.  Köztük sok olyan is volt, amelyik élt még, de bódultan, eldűlve úszott az árral, alig mozgott a kopoltyúja 

— teszi hozzá. Bertalan József emlékei szerint csak később derült ki, hogy óriási szerencsénk volt. Mivel a szennyezés a hideg vízzel jött el, csak azok a halak kerültek halálos veszélybe, amelyek ebben úsztak, együtt az úgynevezett szennyvízdugóval. Ez a szennyvízdugó viszont hamar levonult a folyón. A törzsállomány megmaradt a mederben, majd jött egy nagy, meleg zöldáradás is, ami szintén segített az élőlények megmenekülésében. – Kétszer sírtunk, először bánatunkban, amikor láttuk a pusztulást, másodszor pedig örömünkben, amikor láttuk a feléledést. Az első kő pedig akkor esett le a szívükről, amikor minden addiginál nagyobb tiszavirágzás (kérészjárás) volt a folyón, ami önmagában is csodálatos látvány, de most azt jelezte: a víz él – idézi fel a halász.

A próbahalászatokon pedig soha nem látott eredmények is voltak, Bertalan József például húzóhálóval fogott egy több mint nyolcvankilós, két méter hosszú harcsát. – Természetesen visszaengedtem. Arra gondoltam, lehet, hogy ez a hal idősebb, mint én, és mégis mindent túlélt. Megismerném, ha újra kifognám, ha találkoznék vele. És újra az útjára engedném a Tiszán – réved vissza a régi időkre.  

1241 tonna hal pusztult el. Fotó: MW-Archív

Briliáns mentés

A már említett meleg árvíznek és a vízügyi szakembereknek köszönhetően, akik időben zárták a gátakat, hatalmas mennyiségű ivadék is megjelent a folyó mentén, az ártéri gödrökben (kubikokban), a holtágak rendszerében óriási lett a szaporulat. Az ivadékokat azonban menteni kellett, vissza a folyóba, mert az alacsonyabb vízszintű árkokból hamar elpárologhatott a víz. 

Ismét a halakat mentettük, de most az ivadékokat. Halas kocsikkal, hálókkal szállítottuk át őket a folyóba, mielőtt a madarak kiszedik vagy elpusztulnak a száradás után 

– meséli Bertalan József.

– A halászok óriási dolgot tettek, de ennek főként lélektani hatása volt – nyilatkozta a szennyezés után tíz évvel egy interjúban Makrai László biológus, a Tisza–Szamos Kormánybiztosi Iroda Alsó-Tisza-vidéki képviseletének egykori vezetője. Szerinte a meleg zöldár mellett, amely jelentősen megemelte a holtágak rendszerében is a vízszintet és segített a szennyezés gyors lefutásában, a vízügyi szakemberek briliáns ötlete segített a legtöbbet a kárenyhítésben. A vízvisszatartással, majd elárasztással el tudták érni, hogy főmedrekből a méreg nem tudott kiáramlani az életet adó ártérbe, a mellékfolyókba és a hullámtérbe, ahol a reprodukció, a halak szaporodása zajlik. Akik viszont a Tiszából éltek, nagy veszteséget szenvedtek el. A halászati vállalkozásoknál 15 ezer ember megélhetése került veszélybe, az augusztusi szezonban pedig hatvan százalékkal visszaesett a turisták száma.

Károk, enyhítés nélkül
– Bár a katasztrófa után óriási fogást produkált a halászat, mert a szennyezés mértéke nem volt akkora, mint gondolták, a helyiek igen megszenvedték a katasztrófát – emlékezik vissza Lévai Ferenc, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet szóvivője. 

Ugye, nem ciános a hal? Sokáig ezt kérdezték a vevők, egy holland lovastúrázó csoport pedig még átkelni sem mert a folyón. A vendéglők, a szálláshelyek kiürültek, szinte eltűnt a vízitúrázók serege is a Tiszáról. A halfogási tilalmat egy idő után feloldották, de akkoriban a horgászok száma is drasztikusan csökkent. Évekig tartott, amíg helyreállt a bizalom, miközben a károkozók a mai napig nem fizettek egy fillért sem.

Lévai Ferenc: A károkozók a mai napig nem fizettek egy filléárt sem. Fotó: Móricz-Sabján Simon /Mediaworks 

A magyar állam mellett károsult magánszemélyek is pert indítottak a Páneurópa Jogász Unió segítségével az Aurul SA ellen, de egyik eljárás sem hozott eredményt. A károsultak nevében polgári pert kezdeményező Mayer Erika ügyvéd szerint több alapvető gond is volt az eljárásokkal, például lassította ezeket, hogy a károkozók az Európai Unión kívüli államokban voltak, és mindent megtettek az időhúzás érdekében. – Még az idézések célba juttatása és érvényesítése is háromnegyed évet vett igénybe, mert a hiteles fordítások elhúzódtak, és csak a nagykövetségek közvetítésével lehetett ezeket továbbítani, miközben a román állam sem törte magát – tájékoztatta lapunkat az ügyvéd. Mire pedig eredményt sikerült elérni, a kártérítési igény behajtására nem indult büntetőeljárás, mert a szennyező cég jogutód nélkül megszűnt.

Magyarország 29,3 milliárd forintos kárigényt jelentett be, de Románia mosta kezeit és az Aurul vállalatot tette felelőssé a szennyezésért. Az ottani vizsgálat szerint a katasztrófa „előre nem látható körülmények” következménye volt, a nagy havazásé. Az Esmeralda Exploration elnöke pedig közölte: a károkról szóló beszámolók „rendkívül eltúlzottak”. Az Aurul a peren kívüli megegyezésre sem volt hajlandó.

A 2001-ben elindult kártérítési per során öt év múlva kimondták, hogy a katasztrófáért a cég jogutódja, a Transgold is felelősséggel tartozik, de időközben ez a társaság csődöt jelentett. A csődeljárásba pedig a magyar állam nem tudott bekapcsolódni, mert nem volt jogerős bírósági ítélet a kár valós értékéről. A cég törlésével végül alperes hiányában az eljárást megszüntették.

Időzített bombák
Az anyagi károknál azonban sokkal aggasztóbb az, hogy egy ilyen katasztrófa a környezetvédők szerint bármikor újra bekövetkezhet. Simon Gergely, a Greenpeace munkatársa szerint Nagybányán és Borsabányán is megvannak még a meddőhányók, zagytározók, amelyek időzített bombaként ketyegnek a Szamos és a Tisza felett. Máramaros megyében is több ilyen üzem létesült, a Fehér megyei Szászavinc rézbányája pedig folyamatosan termel. Ehhez még Ceausescu egykori román diktátor engedélyezte a cianidos technológai alkalmazását. Ekkoriban árasztották el az egész falut úgy, hogy a mai napig csak a templom tornya kandikál ki a vízből, az oda látogatók megdöbbenésére. A legrémisztőbb azonban az, hogy nemrég innen is szennyezés került az Aranyoson keresztül a Marosba. 

A bányalobbi éhségén az EU sem tud úrrá lenni. Az Európai Parlamentben ugyan megszavazták a cianidos bányászat betiltását, de ennek nem lett jogkövetkezménye. Cianidos bányákat tehát vígan üzemeltethet bárki az unióban is a mai napig, a legnagyobb éllovasok pedig ebben a környezettudatosságukat egyébként rendszeresen hangoztató skandináv országok. Persze ezeknél a bányáknál vélhetően jobban ügyelnek a meddőhányók biztonságára, mint Nagybányán az ausztrál szerencselovagok. 

Borítókép: Ma huszonöt éve, 2000. január 30-án pusztított a tiszai cianidszennyezés. (Fotó: Getty Images)