Makkóvoda: mecseki erdőjárás négy hektár reménységben

Kiszáradt és naptól megperzselt fák, elapadt patakok. A madarak és a csörgedező víz hangja helyett a száraz levelek zaja visszhangzik, több mint száz éves bükkök adják fel a harcot hazánk legszebb erdeiben. A klímaváltozás túl gyors ahhoz, hogy a természet rövid időn belül alkalmazkodjon. A természet egyre csak pusztuló jelenében azonban akad némi remény is: a jövőnk talán egyetlen esélye Kelet-Mecsek erdeiben cseperedik.

Ripszám István a Mecskerdő Zrt. vezérigazgatója Fotó: Kurucz Árpád

„Néhány éve ezekben a völgyekben még patak csörgedezett, az éltető víz hangja azonban mára eltűnt. A források elapadtak, szomjazik az erdő, és annak minden élőlénye” – mutat körbe Ripszám István, a Mecsekerdő Zrt. vezérigazgatója. Az erdésszel a Kelet-Mecsek lábánál találkozom, alig múlt délelőtt tíz óra, de már csak a vízre tudok gondolni. Az erdőbe menet a lábunk alatt porzik a föld, a fákról szüntelenül hull a megperzselt levél. „Ez nem túl jó” – mondja, miközben az egyik bükkfa felé mutat. 

Sok fának a teteje, mintha meg lenne skalpolva, kopasz, letörött vagy teljesen elszáradt. Ez az úgynevezett fiziológiai szárazsági stressz, ami azt jelenti, hogy a fában nincs annyi víz, ami a fotoszintézishez, a párologtatáshoz és az anyagcseréhez szükséges lenne

 – teszi hozzá. Miközben végigfut tekintetével a fán, elmagyarázza, víz híján a növényben megszakadnak a vízoszlopok, a fa koronájában egyre apróbb levelek alakulnak ki, hogy csökkentse párologtató felületét a növény. Majd szép lassan el is száradnak a levelek a lombkorona csúcsán.

A csaknem húszméteres fa látott már szebb napokat. A lombkorona inkább egy megtépett pamacsra emlékeztet, a felső négy métere teljesen elszáradt. „De vannak még ennél is rosszabb állapotban lévő fák. Ennek a bükkfának a sorsa is meg van pecsételve” – mutat egy másikra. Megtudom: több mint száz éve része az itteni élőflórának.

Ez a bükk nemcsak árnyékot, de otthont is ad az állatvilágnak. Ennek a fának az első száz éve nyugalomban telt, de az elmúlt öt-tíz év, a klímaváltozás okozta aszály próbára tette és alulmaradt ebben a harcban

– mondja, majd közelebb lép a fához, szorosan a törzzsel szemben. „Látja ezt?” – fordul felém. Bólintok. A bükkre jellemző szürke, sima kéregnek már nyoma sincs, a törzs pikkelyessé vált, sok helyen fekete. Ez valamilyen betegség? – kérdem. „Megégett” – érkezik a válasz. Akaratlanul is körbenézek: talán egy időben megfékezett erdőtűzben sérült meg a fa?

A fák rosszul viselik a megváltozott körülményeket. Védtelenné vált természet. Fotó: Kurucz Árpád

Szó sincs róla. Mint kiderül, a napsugárzás tette. „Ideális esetben a fák nem egyedül álldogálnak az erdőben: ez a bükkfa a völgy tetején, az úgynevezett uralkodó szinten van, az alatta elhelyezkedő, második koronaszint fáinak kellene oltalmazni a magasabb fák törzseit a naptól. Itt azonban már nem maradt egyetlen fa sem körülötte, amelyik elviselte volna a megváltozott körülményeket. Védtelenné vált” – mondja az erdész, miközben gyengéden végigsimítja a durva felületet.

Indián helyett erdész 

Ripszám István húsz éve került a Mecsekerdőhöz, de már gyerekként is ezekben az erdőkben csatangolt. „Mindig is a természettel együtt éltem. Hatéves voltam, amikor eldöntöttem, ha indián nem, akkor majd erdész leszek” – mondja nevetve, majd elárulja, családjától tanulta meg tisztelni és szeretni az erdőt. Egyik nagyapja jó barátságban volt az erdésszel, a másik pedig vadász volt, így volt alkalma neki is meg- és kiismerni az élővilágot. „Nekem ez a természetes közegem, bevallom, fáj így látnom” – fűzi hozzá. „A természet olyan, mint a lakmuszpapír, a világban zajló változást mutatják nekünk. Ám hiába tart tükröt az emberiségnek, sokan még mindig szemellenzőt viselnek” – állítja az erdész, majd elmeséli, innen nem messze, több településen is nagy a baj.

A tavalyi aszálykor lajtoskocsival hozták az ivóvizet.

„A régi, hat méter mély kutakból is eltűnt a víz. Ezek a falvak hajdanán a természettel együtt éltek, a háztáji állatok a patakból ittak, a helyiek meg a kútból húzták fel a vizet. Mára viszont ezek a települések üdülőövezetekké alakultak át, vízzel megtöltött jacuzzival, medencével. Locsolják a füvet, hogy a vendégek elégedettek legyenek. Nem csoda hát, ha végül a vizespohár száraz marad. Tökéletes példa arra, ahogyan az ember túlhasznál még akkor is, amikor körülötte minden kiapad” – példázza az erdész. Szerinte a folyamatos erdőborítás a megváltozott klíma miatt fontosabb lenne, mint valaha, de az erdeink ilyen rövid idő alatt nem tudnak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez.

A jégkorszakot követően a felmelegedés lassú ütemben, öt-hatezer év alatt zajlott, amihez az őshonos fáink, a bükköseink és a tölgyeseink szépen lassan alkalmazkodni tudtak. Ám a részben emberi tevékenységnek is betudható éghajlatváltozással már nem tudják tartani a lépést

– fejti ki.

Hazai és bolgár csemeték  

Az erdei út mellett drótkerítéssel körbevett területhez érünk. Nem esik jól kilépni a fák árnyékából, a nap már magasan jár. A több mint négyhektárnyi terület elsőre egy vadregényes tisztásnak tűnik az erdő közepén, a burjánzó szederbokrok és vadvirágok között azonban szépen rendezett facsametesorok rajzolódnak ki.

Ezekben a parcellákban a jövőnk reményei láthatók. Olyan ez, mint egy erdei óvoda, van itt bolgár kocsánytalan tölgy és cser, de ültettünk hazai csemetéket is, mecseki molyhos tölgyet és ezüsthársat is 

– sorolja Ripszám, majd gyorsan hozzáteszi, a bolgár csemetéket nem a szél fújta ide.

„A klímaváltozás egyre markánsabb hatása miatt nem várhattunk tovább, ezért néhány erdészszakembert megbíztunk, hogy kerekedjenek fel és keressék meg olyan őshonos fafajok előfordulásait tőlünk délkeletre eső országokban, amelyek alkalmasak lehetnek Magyarországon is. Az expedíció sikeres volt, a kollégáknak Bulgáriában sikerült olyan, nálunk is őshonos fákat találni, amelyek az elmúlt évezredek során már alkalmazkodtak a melegebb éghajlathoz, és a rekkenő hőség, szárazság ellenére köszönik, jól vannak” – avat be a titkokba Ripszám.

Mecseki molyhos tölgyet és ezüsthársat, bolgár kocsánytalan tölgyet és csert is ültettek. Fotó: Kurucz Árpád

Az expedíció során beszerzett kísérleti célú makkot 2019 tavaszán vetették el. „Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes makkból harmincméteres egyed lesz. Egy hektárra elvetett makkból akár százezer csemete is kikelhet, de ennek csak a töredéke, néhány száz fa marad meg végül idős korára. A szelekció mértéke tehát még akkor is hatalmas, ha mesterségesen segítjük a természetet” – fejti ki a Mecsekerdő Zrt. vezérigazgatója.

Ripszám István ugyanakkor megjegyzi, egész Magyarországot nem fogják tudni ellátni külföldi maggal, és ez nem is cél. Szerinte a fennálló problémára az egyik legjobb megoldás a helyi szaporítóanyag genetikai változatosságának fenntartása. 

„Ez azt jelenti, hogy a rosszabb termőhelyhez, rosszabb körülményekhez szokott erdőkből gyűjtött makkal egészítjük ki a ma még jobbnak tűnő termőhelyen álló, de már a változás jeleit mutató erdeinket. A bükk és a tölgyek mellett egyre nagyobb szerephez jutnak az elegyfafajok, ilyenek a juharok, a kőrisek, a vadgyümölcsök és a hársak is, de közülük is főként a déli elterjedésű fajok jöhetnek szóba – sorolja, majd leguggol egy térdig érő ezüsthárs mellé. Elégedetten bólogat, majd halkan néhány kedves szóval dicséri a növendéket, milyen szépen fejlődik. Pedig az alig néhány éves csemeték nincsenek elkényeztetve. Az erdésztől megtudom, szándékosan erre a területre ültettük el a magokat, ahol a növényeknek a legzordabb körülményeket kell kiállniuk. „Ez egy délnyugati kitettségű hely, vagyis napkeltétől napnyugtáig tűz a nap, ráadásul igencsak meredek, hiába esik egy kis eső, azonnal a völgy felé folyik” – mondja.

A térdig, néhol derékig érő fácskák nagyon igyekeznek, azt viszont egyelőre nem lehet tudni, hogy beváltják-e a hozzájuk fűzött reményeket. „Nem csak az a fontos, hogy ha elültetjük, életben marad-e, látnunk kell azt is, milyen ütemben tud fejlődni, hogyan reagál az őt körbevevő természetre az adott fafaj. Van olyan faj, amelyik a kezdeti stádiumban nagyon szépen fejlődik, de aztán valamiért megtorpan. És van olyan is, amelyik kivárja a számára megfelelő körülményt, majd megállíthatatlanul tör felfelé” – fejti ki Ripszám István, majd azzal összegez: 

Nem túlzás azt mondani, hogy amelyik fafaj képes megmaradni ebben a nehezített közegben, az a klímaváltozás miatt kialakult egyre borzalmasabb időjárásnak is jó eséllyel ellenáll majd, árnyékot adva a fejünk fölé, elősegítve erdeink fennmaradását.

Borítókép: Ripszán István gyerekkorától járja az erdőt, amely az évtizedek alatt megváltozott (Fotó: Kurucz Árpád)