Áttörni a Sztálin-vonalat

Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum két éven át gazdasági-politikai értelemben jól működött mindkét fél számára, azonban 1940 késő őszén ez a viszony hirtelen megváltozott. Ekkor látogatott Berlinbe Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos, aki kifejezetten hidegen és elutasítóan viselkedett a további német tervekkel és együttműködéssel kapcsolatban. A német–szovjet viszony megromlása rövidesen kiváltotta a Barbarossa hadművelet tervezését, amit még a német vezérkar főnöke, Franz Halder is helyeselt, mert nem ismerte a Vörös Hadsereg valódi erejét.

Fotó: Getty Images/Universal History Archive Forrás: Universal Images Group Editorial

Fotó: Getty Images/API / Gamma-Rapho

1941. június 23–30. között került sor a Barbarossa hadművelet legnagyobb páncélos ütközetére a Brodi–Dubno–Luck közötti térségben. A német Dél Hadseregcsoportba tartozó 1. páncéloscsoport állományába 618 harckocsi tartozott, de alig volt köztük 75 milliméteres löveggel rendelkező tank, a többség Panzer II-es és III-es típusokból állt. Nem tudhatták, hogy velük szemben félelmetes acélerő vonul föl: öt szovjet gépesített hadtest, nagyjából 3140 szovjet harckocsival, vagyis csak ez a szovjet csoportosítás közel annyi harckocsival rendelkezett, mint amit a teljes német támadó hadseregnél használt. A Brodi–Dubno–Luck alkotta véres háromszögnél napokon át kavargott a páncélosütközet a nyári kánikulában, ami a németek győzelmével zárult. Ez nagyobb tankcsata volt, mint 1943-ban Kurszknál.
A német csapatok ekkor ütköztek bele a Sztálin-vonalba, ami a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó védvonal volt, és kiserődök rendszerét jelentette, amit az 1939-es változások ­miatt kiürítettek, konzerváltak, majd ezt 1941-ben újra aktiválták, de a német csapatok július folyamán szinte lendületből áttörték, amivel a szovjet állam válságba került ugyan, de nem omlott össze, az államszerkezet kibírta a terhelést. Azonban 1941 júniusában olyan rossz lett a helyzet, hogy Sztálin titkos tárgyalásokon békét ajánlott föl Hitlernek, talán az időhúzás érdekében, területi engedményekért cserébe.
Hitler végzetesen alábecsülte a Vörös Hadsereg erejét, mert amikor megérkeztek a jelentések az ellenségnek okozott veszteségekről, azok megdöbbentő hatásúak voltak. A Führer július 21-én jegyezte meg a horvát Kvaternik tábornagynak: „Az első napokban valósággal őrült hírek jöttek. Olyan jelentések, hogy négyszáz, hatszáz, nyolcszáz tankot semmisítettünk meg.” Ebben az időben a németek nyolcezer szovjet páncélost zsákmányoltak vagy pusztítottak el, és mint Hitler megjegyezte: „Csak most tűnik úgy, hogy az anyagutánpótlás valamelyest csökken.” A Luftwaffe pedig a Barbarossa első három napja alatt 3922 szovjet repülőt pusztított el a nyilvántartás szerint. A német hadsereg az előző két év hadjáratai alatt profi gépezetté vált, ennek köszönhették rendkívüli teljesítményeiket, azonban távolságokkal és a kifogyhatatlan szovjet utánpótlással nem tudtak mit kezdeni. 1941 őszére a német logisztika összeomlott, bekövetkezett az őszi latyak (raszputyica) időszaka, ami erő még maradt a német hadseregben, azt Tél tábornok és a pihent szibériai csapatok felőrölték. 

A fordulattal Moszkva megmenekült, Közép-Európa pedig elveszett.

Topitsch elméletének azonban voltak hiányosságai, minthogy azt feltételezte, hogy Sztálin csak 1942-ben akart támadni, mert a szovjet hadsereg nem állt készen a harcra, amire abból következtetett, hogy 1941 nyarán a Vörös Hadsereg tényleg súlyos veszteségeket szenvedett. Valójában a szovjet haderő maximálisan felkészült volt, de egy olyan bonyolult haditerv végrehajtására, hogy védelemből ellentámadásba menjenek át, nem volt elég gyakorlatuk. Ettől függetlenül a szovjet csapatok jól voltak felszerelve, a harci szellem is többnyire kiváló volt. A grazi professzor tévedései abból fakadtak, hogy nem ismerte a két világháború közötti szovjet hadászati elméleteket és a katonai teoretikusok munkáit, akik az I. világháború tanulságait levonva eleve azzal számoltak, hogy nem kell ragaszkodni a merev vonalharcászathoz, és a valódi erőket egy nagy ellentámadásra kell koncentrálni. Az olyan szerzők, mint Frunze, Tuhacsevszkij, Kamenyev és mások valójában korszerű hadászati elméletet dolgoztak ki olyan fogalmakkal, mint mélységi hadművelet vagy hadműveleti szint, amit a németek még nem is ismertek. A szovjet hadvezetés egységes katonai doktrínában gondolkodott, de azt nem tudták megvalósítani 1941 nyarán. Hogy mégis jó szervezőmunkát végeztek, azt az bizonyította, hogy az óriási, szinte megsemmisítő veszteségek ellenére kitartottak, és kivédték a végső csapást.
De mi a bizonyíték arra, hogy Sztálin élt ezzel a hadicsellel? Mert konkrét dokumentumok nincsenek, mint ahogy az átveréseket sem szokták köziratba foglalni. Leginkább maguk a német beismerések igazolják Topitsch felismerését, mint Franz Halder július 3-i naplóbejegyzése: „A háború elején mi kétszáz ellenséges hadosztállyal számoltunk. Mostanra már 360-at számoltunk meg.” A szovjet megtévesztés, a maszkirovka tehát felettébb jól működött.

Topitsch elméletét a német történészek hevesen cáfolták és elutasították, mert hát hogy is nézett volna ki az 1980-as évek végén, hogy reális magyarázatot adjanak Hitler döntéseire… Azonban rövidesen megjelentek Viktor Szuvorov (eredeti nevén: Vladimir Rezun) írásai, majd a Jégtörő című könyve a szovjet felkészülés mértékéről, amely nemzetközi figyelmet kapott. ­Emiatt az EBESZ és az Európai Tanács Parlamentje 2009. január 26-án a háború kirobbantásának felelősségét, ha nem is egyenlő arányban, de megosztotta a németek és a szovjetek között. Az ukrán származású Szuvorov alapvetően a hibás német preventív koncepciót fogadta el, ami mögött már nagypolitikai szándékokat lehet sejteni, hiszen Putyin máig nem fogadja el az EBESZ állásfoglalását. Végül is őket támadták meg, és az invázió kivédése és a győzelem 27 millió halottjukba került.

Borítókép: Német gyalogosok a szovjet hadszíntéren (Fotó: Getty Images/Universal History Archive)