A halálügyész meg a többiek

A hazai filmes támogatási rendszer az egyik legjobb ma ­Európában: szinte teljes mértékben állami forrásból készülnek az alkotások. Ez nagy lehetőség, de nagy felelősség is. Hol késnek a múltunkat feldolgozó, látványos mozik, mennyiből gazdálkodhatnak a tévéfilmek alkotói, mitől függ a nézettség?

2019. 03. 16. 9:22
null
Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz eseményeit megjelenítő játékfilm forgatása. Közelebb vinni a közönséget saját sorsához Fotó: Ladinek Viktor
Vélemény hírlevélJobban mondva- heti vélemény hírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz füzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ez Magyarország: átöltözünk, mindig csak átöltözünk. Hát meddig lehet ezt bírni köpönyeggel, önérzettel? – karikírozza a második világháború végnapjait A tizedes meg a többiek című kultikus filmvígjáték. Újra zűrzavarban, de most egy évtizeddel később, 1956. október 25-én, Mosonmagyaróváron járunk. Vagyis 2019-ben, Vácott, a Juhász Gyula Általános Iskolában, Novák Tamás A halálügyész című játékfilmjének forgatásán. A helyzet ugyancsak feszült: fegyverropogást hallani, és kiáltásokat, bőrkabátos ávósok lepik el az épületet, ettől egy pillanatra eláll az ember lélegzete, aztán zöld ávósok nyomulnak be mellettünk húszan, harmincan.

A gyomorban érezni a feszültséget, nagy levegővétel után tudatosul csak, ez most nem az a kor, amelyben élünk, még a szovjet megszálló – régi frazeológia szerint: felszabadító – csapatok állomásoznak az országban, de a vörös csillag lekerül majd az épületről a forgatás befejeztével. A halálügyész című játékfilm statisztái osztálytermekben gyülekeznek, fiatal lány meséli, hogy az iskolában szóltak neki, jöjjön szerepelni, bár egyelőre fogalma sincs, kit játszik majd, és miről szól a film. Hajsütővassal készülnek a szőke loknik, a tetejükre micisapka kerül.

A katonai hagyományőrzők már nagyobb gyakorlattal rendelkeznek, nem először járnak filmforgatáson. Széles Ernő, a Magyar Tartalékosok Szövetségének elnöke elmondja: hagyományőrző tagozatuk évente közel száz rendezvényen vesz részt első és második világháborús, valamint 1956-os egyenruhában, emellett háborús filmek forgatására is rendszeresen hívják őket, ahol nemcsak szaktudásuknak, hanem egyedülálló eszközparkjuknak is nagy hasznát veszik. A halálügyészben ugyan épp a rossz oldalon állnak, ávósokat alakítanak, de ebben az esetben is fontos a hiteles megjelenítés – hozzátartozik a múlt ismeretéhez. Közben pedig alig várják, hogy pozitív hősöket játsszanak.

– Nagyapám huszár volt, végigharcolta a háborút. Gyerekkoromban állandóan nyaggattam, hogy meséljen, és bár felnőtt fejjel úgy gondolom, megrázó élményekben lehetett része, nekem nagyon szép emlék, ahogyan a harci cselekményekről és a bajtársiasságról mesélt – eleveníti fel a családi történeteket Muladi Norbert katonai hagyományőrző, civilben mérnök informatikus.

– Elképzelhető, mit élt át, amikor a saját lovát kellett megennie kint, az orosz fronton. De túlélte a háborút, aztán amerikai fogságba esett, hazakerülve pedig elkapták az oroszok, így végül három évet orosz fogságban is lehúzott. Azért az megreccsentette, de onnan is hazajött… A történelmi filmekben átélem a korabeli eseményeket, szereplés közben pedig pontosabban megismerem a körülményeket, mintha könyvben olvasnám. Matúz Gábor 2008-as, A legbátrabb város című dokumentum-játékfilmje volt az első, amelyben szerepeltem, korábban nem is hallottam a balassagyarmatiak hősiességéről. A második világháború legrangosabb katonai kitüntetését 22 tiszt érdemelte ki, róluk szól a Hősök aranygárdája című dokumentumfilm. Részt vettem a Kereszthegy forgatásán is, amely kutatások, emlékiratok és veteránok emlékei alapján mutatja be a második világháború székelyföldi harcait, a gyergyói határvadász- és székely határőr-alakulatok történetét.

Milyen körben ismertek ezek a kis költségvetésű alkotások? A HM Zrínyi Nonprofit Kft. Katonai Filmstúdiójában készült Kereszthegyet húszezren látták az internetes videómegosztó oldalon, a Halhatatlanok – Limanova – a magyar győzelem 1914 című dokumentumfilmre pedig közel hetvenezren voltak kíváncsiak. Ez utóbbi szám nagyobb, mint a Napszállta (Sunset) című mozifilm nézettsége! A nagy háború isonzói csatáit feldolgozó, Tizenkét pokol című film a bemutató után szintén felkerült az internetre, használják is ismeretterjesztésre, történelemórákon, a hagyományőrzők azonban nagyobb figyelmet fordítanának a terjesztésre és a reklámra, mert bár rétegfilmekről van szó, a magyar közönség körében rendkívül népszerűek a történelmi témájú alkotások.

– A filmes tevékenységgel közelebb szeretnénk vinni a közönséget saját sorsához: a családtörténetéhez és a magyar történelemhez – mondja Nagy Zsolt hivatásos katona, aki szigorúan csak a filmforgatás kedvéért húzott most pufajkát. – Nagypapám a Kárpátokban harcolt a második világháborúban, nagymamám sokat mesélt Budapest ostromáról, a polgári lakosság szenvedéseiről, az ellátási problémákról és az állandó életveszélyről. Koromnál fogva beszélgethettem még olasz frontot megjárt rokonnal is, aki megosztotta velem első világháborús katonaélményeit, egy átkelés történetét, amelyet csak azért úszott meg, mert a puskáját találta el a golyó, és a fém felfogta az ellenséges lövedéket.

Mesélt a túlélés különböző formáiról, az esti tábortüzekről, a kimerültségről, amikor tartaniuk kellett magukat mégis, hogy másnap továbbindulhassanak. Éveken át tudatosan kerestem a háborút megjárt, idős emberek társaságát, mindig is érdeklődéssel hallgattam a hétköznapi történeteket. Persze a történelemkönyvekből elolvastam, ki, mikor, hol és kivel ütközött meg, de tapasztalatom szerint a személyes élmények határozták meg igazán a katonaéveket.

A XX. században már dokumentálták is az eseményeket: a fekete-fehér filmek tényszerűen, felülről mutatják be a politikai helyzetet. Mennyivel személyesebb és nagyobb hatású a történelmi mozifilm, amely valós eseményekre támaszkodva láttat emberi sorsokat. Amikor beöltözünk, ránk is elementáris hatással van a mosonmagyaróvári sortűz vagy annak a fiatalembernek a sorsa, aki megússza ugyan a háborút, de hazatérve a benyomuló csapatok áldozata lesz. Végre egyre több olyan magyar történelmi film készül, amely már nem orosz eszköztárral, de nem is amerikai stílusban tálalja az eseményeket.

A hazai közönség érdeklődése a történelmi filmek iránt nem új keletű: megjelenésekor több mint kilencmillió jegyet váltottak a korabeli magyar filmgyártás egyik legköltségesebb és leglátványosabb produkciójára, az Egri csillagokra. Hasonló nézettség ma már elképzelhetetlen.

Az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz eseményeit megjelenítő játékfilm forgatása. Közelebb vinni a közönséget saját sorsához
Fotó: Ladinek Viktor

Az aranyember az első szélesvásznú magyar film volt, a forgatáshoz szükséges Agascope kamerákat Svédországból kölcsönözték, a dunai felvételeknél a Magyar Hajózási Rt. működött közre, s az 1962-es produkció akkora közönségsikert aratott, hogy a következő években divatba jött Jókai. Várkonyi Zoltán rendező feldolgozásában A kőszívű ember fiai, az Egy magyar nábob vagy a Kárpáthy Zoltán című regények romantikus figuráit olyan színészlegendák alakították, mint Sulyok Mária, Bessenyei Ferenc, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Sinkovits Imre, Darvas Iván és Tordai Teri.

A humor is sokat segített a szenvedésekkel teli háborús évek feldolgozásában. A tizedes meg a többiek szállóigévé vált mondatai közül – „Az oroszok már a spájzban vannak!” – egyet mellőznünk kell az első vetítés óta: fogságba esett társait azzal nyugtatja a tizedes, hogy „sínen vagyunk!”, Fekete közlegény válaszát azonban – „és mindjárt jön a vonat!” – utóbb elnémították, ám aki tud szájról olvasni, az ma is kiveheti a szavakat. A felejthetetlen színészi játékot hitelesítették az eredeti egyenruhák.

Mi jön a Vajna-korszak után?

A drámai erejű témafeldolgozás sem idegen a magyar filmtől: az egypártrendszer idején a valósággal szembesítettek és érzékeny társadalmi kérdésekre fordították a figyelmet Sára Sándor, Kósa Ferenc vagy Szabó István alkotásai. Jankovics Marcell animációi szintén hozzájárultak ahhoz, hogy a szocialista világkép helyett saját történelmében ismerjen magára a nemzet. A rendszerváltozás nagy várakozásában azonban a közönséget leginkább az izgatta: milyen forgatókönyvek kerülnek elő az asztalfiókból, és készülnek-e végre látványos, nagy költségvetésű mozifilmek a magyar történelemről? Csalódást hozott a Honfoglalás – a millecentenáriumi alkotást sokan komolytalannak értékelték a kiforratlan tömegjelenetek és a korhűséget mellőző jelmezek miatt.

A Hídember vagy a Szabadság, szerelem után is maradt némi hiányérzet a nézőkben. Pedig ez utóbbi produkció már Andy Vajna bábáskodása mellett készült az ’56-os forradalom fél évszázados jubileumára, fegyvert, pénzt, paripát nem kímélve – az egyik forgatókönyvíró a hollywoodi nagyágyú, Joe Eszterhas volt.

Mi lesz a magyar filmmel Andy Vajna után?

A Miért rosszak/jók a magyar filmek? című, napokban rendezett beszélgetésen Havas Ágnes, a Magyar Nemzeti Filmalap vezérigazgatója elmondta: Andy Vajna azzal a céllal jött haza, hogy visszaadjon valamit Magyarországnak. Mindig is azt akarta, hogy a tehetség találkozzon a közönséggel, és neki is csak egy szavazata volt a döntőbizottságban. Az elmúlt években készültek nagy sikerű magyar történelmi filmek, többek között az Oscar-díjas Saul fia, a Hajnali láz vagy az Anyám és más futóbolondok a családból, amelyekre a filmalap nagyon büszke, miközben azt is érzékeli, hogy a nézők inkább hőstörténeteket szeretnének látni a mozikban.

2018 második felében 404 filmterv érkezett a Magyar Nemzeti Filmalap történelmi filmes programjára – a pályázat célja azon filmtervek felfedezése és megvalósításának támogatása, amelyek a nagyközönség számára befogadható módon idézik meg a magyar történelem eseményeit, sorsfordító pillanatait és alakjait. A nyertes filmtervek között szerepel többek Horváth Áron Bartók című alkotása, Tallián Mariann Feleségek felesége című filmterve Szendrey Júliát állítja a középpontba, Csáji László Koppány a kalandos sorsú Balassi Bálintot idézi meg Kezdetek és végzetek című munkájában. A szabadságharc idején játszódik Vészits Andreától A halhatatlan kapitány, Fülöp Péter Paripája a megtorlás éveit, Móray Gábor Rabló és pandúrja pedig a dualizmus korát eleveníti fel. De mi fog ebből megvalósulni?

Míg a filmalap látványos mozifilmeket támogat, addig a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) Médiatanácsa a televíziós műfajokra összpontosít elsősorban. Persze a filmalap nagyságrendileg nagyobb összeggel gazdálkodik, mint a Médiatanács. Márpedig a pénz bizalmat és lehetőséget jelent a filmkészítésben, hiszen egészen más végeredmény várható, ha az igényes jelmezektől a reklámig mindenre van keret. A Kincsem közel hárommilliárd forintba került – ez az összeg a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Programjának kétéves forrása. A nézettség viszont nem feltétlenül tükrözi vissza a költségeket: a 2,7 milliárd forintos ráfordításból készült Napszálltára ötvenezren sem voltak kíváncsiak, a Kincsemet viszont majdnem 500 ezren látták a mozikban.

Nemzeti feladat

– A Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatanácsa az elmúlt hét évben több mint 20 milliárd forintot fordított a mecenatúra program működtetésére – összegzi a munkájukat Kollarik Tamás Médiatanács-tag, a Magyar Média Mecenatúra Program ötletgazdája, koordinátora. – Miközben támogatjuk a helyi és körzeti rádiókat és televíziókat, a program másik felében eddig közel 12,5 milliárd forintból megvalósult 1300 alkotás. Célunk a nagy hagyományokkal rendelkező filmes műfajok felkarolása, ami nemzeti feladat egyben. Az elmúlt években folyamatosan törekedtünk a történelmi vagy magyar irodalmi témák támogatására, remek és népszerű filmek is születtek – elég csak A berni követre vagy a Szabadság – Különjárat című történelmi fikcióra gondolni.

A siker sem maradt el, hiszen a Mindenki Oscar-díja mellett több mint 300 díjjal büszkélkedhetnek a mecenatúra programban finanszírozott alkotások. Deák Kristóf az Oscar után televíziós filmre is kapott támogatást: a Foglyok szintén történelmi témát dolgoz fel. Tőlünk kapott először lehetőséget Szász Attila vagy Topolánszky Tamás is, és hosszan sorolhatnám még a tehetséges, fiatal alkotókat.

A mecenatúra program hozzávetőleg 1,6 és 1,9 milliárd forint közötti összeget fordíthat egy évben filmek támogatására. A berni követ, a Curtiz vagy a Félvilág egyaránt 120 milliós támogatást kapott. Szép produceri munka volt ekkora összegből – amely egy kortárs magyar játékfilm támogatásának a töredéke – ilyen komoly filmeket létrehozni. A történelmi játékfilmek támogatása kiemelten fontos nemzeti érdek, ráadásul a magyar történelem és irodalom tálcán kínálja a kiválóbbnál kiválóbb témákat. Ahhoz azonban, hogy komoly és látványos történelmi filmek szülessenek, jelentős forrásra van szükség.

Mint Kollarik Tamás hozzáfűzi, A berni követ támogatási összege mindehhez kevés, bár a magyarok tehetsége sokszor csodákra képes! A magyar filmgyártás egyik nagy adóssága az első világháború eseményeinek feldolgozása – az NMHH mecenatúra programja a fiatal zentai alkotó, Kovács István Szürke senkik című filmjét támogatta, amely ugyan remekül sikerült, és a rendező ismét bizonyította érzékenységét, ám 150 millióból képtelenség volt a látványos csata- vagy tömegjeleneteket külső helyszíni forgatásokkal feldolgozni.

Jumurdzsák (Bárdy György) és Dobó István (Sinkovits Imre) az Egri csillagok forgatási szünetében, 1968
Fotó: MTI–Tormai Andor

Novák Tamás A halálügyész című, 70 perces tévéfilmje is a Magyar Média Mecenatúra Program keretében valósul meg. Az alkotók a mosonmagyaróvári sortűz jelenetét a korabeli helyszínen forgatták volna, de a határőrlaktanya épületében tavaly tűz ütött ki, a tetőzet leégett, ezért a hasonló kinézetű, váci Juhász Gyula Általános Iskola épületére esett a választás. A forgatás kitűzött időpontja is csúszott egy hetet, mert meg kellett várni, amíg elolvad a hó az iskolánál – 1956. október utolsó napjaiban nem havazott. Most a csöndes kis utcában az iskolával szemközti oldalon méricskéli a rendező, hova kerüljön a vörös csillag.

– Mosonmagyaróváron a laktanya elé vonult a tömeg 1956-ban, és követelte, hogy vegyék le az épületről a vörös csillagot. Tárgyalás közben már lőttek – mondja Novák Tamás rendező.

– A sortűzben több mint százan meghaltak, és a tettesek közül három katonán vett halálos elégtételt a feldühödött tömeg. Ezután következett a számonkérés: a Győrben lefolytatott tárgyaláson Grátz Endre ügyész halálbüntetést kért Földes Gábor színpadi rendezőre és Gulyás Lajos református lelkészre, rajtuk kívül a győri forradalomban való részvételéért ölték meg Tihanyi Árpád tanárt, Kiss Antal fűtőt, Weintráger László segédmunkást, valamint Cziffrik Lajos és Zsigmond Imre földműveseket. Az igazság az, hogy Földes Győrből érkezett fehér zászlóval a mosonmagyaróvári laktanya elé, ahol a tömegbe lövés után érthetően elszabadult indulatokat akarta lecsillapítani. Csakúgy mint Levél község kálvinista lelkésze, Gulyás Lajos, aki a nép által elfogott négy határőrtiszt egyikét kimenekítette a tömegből. Történetünk központi figuráját Illyés Gyula és Kodály Zoltán is említi naplójában, a rettegett, fiatal ügyészt karrierje a rendszerváltozással sem ért véget. A halálügyész valószínűleg mind a mai napig él, de semmi jelét nem adta, hogy megbánta volna tetteit.

Közös csalódások

Mint Novák Tamás elmondja, a játékfilm története 1989. december 31-én, szilveszterkor játszódik. Szimbolikus a hely is: Leányfalun, az elhagyatott Kádár-villában forgattak. Ahogy 1989–90 fordulóján sokat gondolkodtak arról, mennyiben lesz más a világ, mint a rendszerváltozás előtt, A halálügyész című film is arra keresi a választ, miért nincs tabula rasa, miért nem lehetett tiszta lappal kezdeni 1990-ben, és miért csalódtak annyian a rendszerváltozásban.

– Azt hiszem, közös csalódásunk, hogy a rendszerváltás után nem készültek – az Egri csillagokhoz vagy a Jókai-feldolgozásokhoz hasonló – nagyszabású történelmi filmek – teszi hozzá Novák. – Pedig a nézőknek lenne rá igényük, ahogy ezt a Kincsem film nézettsége is jelezte.

A magyar filmes támogatási rendszer struktúrája az egyik legjobb ma Európában: szinte teljes mértékben állami forrásból készíthetnek filmet az alkotók. A látványos mozifilmek esetében milliárdokról van szó – ezért sem mindegy, milyen lesz végül minden idők legdrágább magyar mozija, a készülő Nándorfehérvár-film, amely csak az előkészítésre több mint 250 millió forintot kapott a filmalaptól. A jelenlegi forgatókönyv már a harmadik verzió – a kezdeti Hunyadi Jánost románként ábrázolta. Bár ezt azóta korrigálták, a közelmúltban több fórumon is bírálták a történelmietlen fordulatokban bővelkedő forgatókönyvet, amely inkább szól a janicsárok vitézségéről, mint a törökverő Hunyadiról és a magyarság történelmének egyik legnagyobb győzelméről.

Miközben mi még csak álmodozunk a nemzeti önbecsülésünket és történeti tudatunkat erősítő közönségfilmről, szomszédjaink már el is készítették a sajátjukat. Régiónkban egyre-másra forgatják a nagyszabású filmeket: a Katyń után itthon is bemutatták A varsói csata, 1920 című alkotást, népszerű lett a Báthory-filmdráma, és elkészült a Szláv hősköltemény. A breszti erőd és a Csata Szevasztopolért című életrajzi dráma mellett elférnének a magyar történelem jeles eseményei. De még a legszomorúbb fejezetekről, akár a Don-kanyarban vívott harcokról is lehetne felemelő, az összetartozást és a bajtársiasságot előtérbe állító, pozitív kicsengésű mozit készíteni.

A hagyományőrzők különösen várják a hősies filmeket, igaz, a hiányosságokat sem kendőzik el. Szakavatott szemmel nézik a hitelességet, ugyanakkor szakmai tanácsot is szívesen adnak. Felemlegetik a hajmeresztő valótlanságokat, amikor a forgatókönyv köszönő viszonyban sincs a korszakkal. Az orbitális jelmezbaki sok esetben nem is pénz, inkább igényesség kérdése.

Egyes szakértők szerint a filmesek talán úgy gondolják, hogy a nézőnek édes mindegy, jobb oldalra, bal oldalra vagy a színész háta közepére kerül a kitüntetés – amire elrettentő példaként idézik a Drága Elza! című második világháborús filmet –, a legnagyobb magyar szerepében ez mit sem befolyásolja, pedig a történeti hűség hitelesíti a filmet. Jásdi Balázs, a MATASZ Hagyományőrző Tagozatának vezetője A napfény íze című Szabó István-filmben, A Hídemberben is dolgozott, és úgy véli, nem a szakmai hozzáértés hiányzik:

– Végre vállalni kellene a magyar hőst. Semmivel sem volt bűnösebb a magyar katona, mint bármely más nemzet katonája – állítja.

– Érdemes megnézni, milyen hőseposzok készülnek más nemzeteknél, nálunk ez nagyon hiányzik. Fölösleges erőlködések vannak, színes-szagos, túljátszott jelenetek, holott hegyekben állnak a filmre kívánkozó, hiteles történeteink. Bárcsak jó kezekbe kerülnének! De itt mindenki magát akarja megvalósítani. Pedig a magyar hagyományőrzők háttérbázisát képezhetnék a filmkészítésnek. Elérhetők, és készen állnak. Két évvel ezelőtt Nemes Jeles László Napszállta című filmjéhez nyolc-tíz hagyományőrző csapat együttműködésére volt szükség, a zárójelenetében látszódnak is az első világháborús katonák a lövészárokban. Bejáratott egyenruha-készítőink vannak, így egy nagy mozifilmhez le is lehet gyártatni a hiteles öltözetet. Lengyelországban vagy a cseheknél bérelni is lehet, mert ha második világháborús film készül, a kölcsönzőben csak annyit kérdeznek: „Hányat írunk, és hány német katona kell?” Majd a rendelés felvétele után bevezetnek a raktárba: „Tessék, itt egy utcányi egyenruha 1945-ből.” Nálunk meg maradék rongyok vannak. Tudomásul kell venni, hogy Magyarországon a romok alatt maradt szinte minden. A hagyományőrző szervezetek segítségére viszont számíthatnak a filmesek, és ez igaz a technikai készletre, a tüzérségi eszközökre is. Kiépült háttérbázisunk van, és ha valami hiányozna, azt is le tudjuk gyártatni: létezik már harckocsi-specialista, és vasúti jármű vagy korhű repülőgép sem lehet akadály. Csak a feladatra várunk.

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.