Ha valaki egyszer nekifogna egy ilyen regény megírásának, el tudom képzelni, hogy főhősét Esterházy Jánosról formázná, tőle kölcsönözné a figura erkölcsiségét, a halált is vállaló elvhűségét, a nemzetek barátságát hirdető következetes közép-európaiságát, nemzeti elkötelezettségét. Csak arra kellene a szerzőnek ügyelnie, hogy ne keverje össze a művészi és a dokumentáris hitelt. A kettő ugyanis a műalkotásban egyszerre nem működik, pontosabban: egyik a másik hitelét nagyon könnyen kioltja.
a Csáky–Dessewffy-palota udvarán
Fotó: MTI/TASR/Milan Kapusta
Mircea Eliade, a nagy mítoszszakértő azt mondja: a nép emlékezete körülbelül kétszáz évig őrzi a történelmileg hitelesnek mondható elbeszélést, s utána már mesévé, mítosszá alakítja azt. Esterházy János élettörténete ahhoz még nagyon friss, hogy mitizálódhatott volna, de a legjobb úton van afelé.
A lexikonok, történelemkönyvek, monográfiák általában azt írják róla, hogy politikus volt. Én ezt a minősítést Esterházy esetében nagyon félrevezetőnek találom – a régi magyar nyelv szép és találó kifejezésével inkább azt mondanám, hogy „közjóra született ember” volt. S most, 2021-ben ennek a közjóra született, mélyen hívő és minden tettében a keresztény humanizmus szelleme által vezérelt embernek megállíthatatlanul folyik a boldoggá avatása. S a szülőhelyéhez közeli Alsóbodokon áll már az az emlékére épített kápolna, amelynek kriptájában a hamvait tartalmazó urna helyet kapott. Az Esterházy-zarándokhelyként emlegetett kápolna- és kálváriahegyen évente százak, sőt ezrek fordulnak meg.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!