Becsületes halálisten

Az anime önmagában japán animációs filmet jelent. Méltán vált világszerte ismert műfajjá.

Godzilla torkán átszáguldó látogatók a japán Avadzsi-szigeten Fotó: Buddhika Weerasinghe Forrás: Getty Images

Animék Mijazaki Hajao egész estés, gyermeknek-felnőttnek is kedves filmjei, a Chihiro Szellemországban, a Nauszika vagy A vándorló palota. Lényegében anime sokunk kiskori kedvence, a Nils Holgersson vagy a Maja, a méhecske is. A gyökerek a japán képregényből, azaz a mangából erednek, amely az évszázados japán fametszetekből és a XX. század közepének nyugati képregényeiből fejlődött ki. Kelet és Nyugat, szamuráj és lovag (cowboy) toposzainak kultúrtörténeti összefeszülése és összeölelkezése ez.

Godzilla torkán átszáguldó látogatók a japán Avadzsi-szigeten
Fotó: Getty Images

A fiam sónen (szó szerint: fiú) animéket néz, vagyis harcos, kalandos, illetve horror, thriller és drámai elemeket fölvonultató sorozatokat: Naruto, Titánok támadása, Death Note, Dr. Stone.­ Bármelyikbe néztem bele, egyszerre véltem látni – valódi tapasztalat híján csak vélhetek – a japán néplélek közhelyszerű, belső feszültségektől telített, hagyománytisztelő zártságát a mitikus ­gyökerű történetekben, és a vágyat az érzelmi kitörésre a figurák eltúlzott, kimerevített gesz­tusaiban, az önfeledt boldogságtól vagy szenvedéstől kiáltó és könnyező, kerekedő szemű arcokban.

Önkéntelenül elmorfondírozunk azon, hogyan lehetne saját kultúránk iránt is ilyen rajongást ébreszteni a fiatalokban. Összehasonlítani a japán rajzfilmgyártást a magyarral értelmetlen, hiába vannak világszínvonalú animációink, mint például a Magyar népmesék, ipar még nem épült erre. A két kultúrában megnyilvánuló néplélek annál inkább összevethető. Nagyobb léptékű szellemi kaland is kínálkozik, ha elképzeljük, hogy a Nyugatról érkező cowboy és a Keletről jövő szamuráj mítoszától mi körülbelül egyenlő földrajzi távolságban vagyunk betyárjainkkal, huszárjainkkal meg garabonciásainkkal.

De szigorúan az animéknél maradva két dolog mindenképp feltűnik. Egyrészt: egy animesorozatnak – merítsen az bár a japán mitológia legmélyebb, néprajzilag alaposan körbejárt rétegeiből – a dramaturgiája teljesen „álomgyári”, vagyis igyekszik annyi lélegzetelállító konfliktust és fordulatot egymás tetejére pakolni, hogy a hosszúra nyújtott cselekmény ne legyen unalmas. Ezt úgy kell elképzelni, hogy János vitéz már rég szíven szúrta a sárkányt, és Tündérország boldog királya, mikor az animeszereplő a tizedik sárkányát kaszabolja, és még hátra van neki nyolcvan, és mindegyik eggyel erősebb (hogy ebből és még sok hasonlóból levonhatjuk-e

a tudománytalanul általánosító következtetést, miszerint minél inkább távolodik egy kulturális jelenség a tiszta forrástól, annál inkább túl lesz cincálva fölöslegesen, döntse el az olvasó).

Másrészt: az animékben a mindenkori ellenlábasok, a „gonoszok” elleni küzdelem nem jelképi sűrítmény, nem a sötétségen diadalmaskodó fény vágyott ősigazsága sárkány és királyfi alakjában. Az animékben minden csavaros és többértelmű. A Death Note sorozat halálistene elsőre emberalattian riasztó, horrorisztikus figura, majd a történet isteni babérokra törő ember főhőséhez képest (is) mélységesen emberi vonásokkal gazdagodik. Gyarló, esendő (drogfüggője lesz a közönséges almának), és saját világa szabályai szerint tisztességes. A halálistenek világának törvényei és a halandók törvényei között pedig lényegi különbség nincs. Hogy magasabb világok törvényeit nem említik az animében, azon hívő emberként joggal búsulunk. Vagy el is tűnődhetünk az okokon, közben akár fél szemmel befelé sandítva: saját életünkben hány halálistennel vesszük körül Istent? A sorozat amúgy shakespeare-i fordulatokban bővelkedő, és remek alkalmat ad arra, hogy gyermekünkkel élet, halál és hatalom erkölcsi-morális alapkérdéseiről beszélgessünk.

Még nincs húsz éve, hogy a Dragonball vagy a Pokémon volt (máig tartó) rajongás tárgya. Látjuk: minden nemzedékből egyre többeket kap el ez a hullám, egyre erősebb a jelenség kulturális beágyazottsága. Egyre több animerajongó akar japánul tanulni. Hogy a lelkes kiskamaszokból hányan lesznek a távoli szigetország kultúrájának valódi értői, az már más kérdés. Egy biztos: a hatás valódi, és itt van velünk. Vagyis gondozni kéne. Ismerek kiskamaszokat, akik így mentik ki magukat értelmiségi szüleik könyvmániája alól: lehet, hogy nem olvasok, de az animéket felirattal nézem! Vagyis japán nyelven, magyar felirattal, amelyet szintén rajongó műkedvelők készítenek. A könyvmániás értelmiségi szülőknek ez egyrészt rémálom, másrészt utolsó mentsvár. És ebbe a mentsvárba jó lenne úgy bemenekülni, mint anyanyelvünk utolsó erődítményébe. Ha már nincs – lehetne, de egyelőre nincs – kézzelfogható kulturális átjáró, legalább a nyelvünk valósuljon meg a messziről jött fantáziákban!

Nagy szükség lenne nyelvünket valóban bíró műfordítókra, akik becsületes magyar feliratokat fogalmaznak az animékhez. Így a két kulturális hatás ki tudná egyenlíteni egymást. Sokunk gyermekeit érintő jelenségről van szó, amelynek néprajzi-kultúrtörténeti vonatkozásai mellett nem mehetünk el szó nélkül. A megfelelő válasz pedig a távoli egzotikum elismerésén túl kétségkívül a jelenség beillesztése – ami esetünkben anyanyelvünk bevetésével történhet.