Valamikor az esztergomi Keresztény Múzeumban kiállítászáró (sznoboknak: finisszázs-) előadást tartottam Kárpáti Tamás tárlata záróakkordjaként. Felolvasó-előadásom szövege a Kárpáti festészetéről, az ő ókori lelkéről írott hosszú esszém egy részlete volt. Amikor még csak gyülekeztünk, nézegetve a képeket, megjelent Hegedűs Gyöngyi, a kitűnő fotós és költő, és így szólt: „Olyanok ezek a képek, mintha intrauterin fényben készültek volna”. Na ja, gondoltam, Gyöngyi eredetileg orvos, nyilván tudja, miről beszél. A buli utáni kocsmalátogatáson el is mondtam Tamásnak, mit hallottam. Ő hosszan elmerengett. Láthatóan neki is tetszett a gondolat. Az anyaméh mindenki ősotthona, ahonnan kivettetett a bizonytalan, kavargó világba. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik szerint ez a húsbarlang minden nosztalgiánk enyészpontja, ezt modellezi minden visszavágyódásunk bárhová.
Visszatérni sokféleképp lehet. A gyilkos visszatér a tett helyszínére; a felnőtt visszatér a szülői házba, a gyerekkori játszótérre; a kivándorolt visszatér hazájába; a balatoni angolnák íváskor visszatérnek a Sargasso-tengerbe (azaz csak visszatérnének, ha nem fogná meg őket a Sió-toroknál felállított angolnacsapda), némely rém- és édes álmok is visszatérnek; rég meghódított lányok ködalakja (no meg azoké, akiket nem sikerült meghódítanunk – nota bene: ez messze fájóbb, mint amilyen szép meghódítottaink emléke).
És régi filmek is visszatérnek, ahogy rozsdásodik az ég fölöttünk. A hatvanas években voltam kisgyerek, a nyolcvanas években eszmélődtem, a kilencvenes évek pesti undergroundjának éjszakai életében edződtem. E néhány évtized során készült ötven-hatvan meghatározó film idehaza. Polcomon sorakoznak. Ott figyel a múlt. Bennem pedig, bármennyire felnőttnek látszom, figyel egy kisgyerek, aki bármikor képes rá, hogy előpattanjon teljesen fegyvertelenül, betolja valamelyiket a lejátszóba, és megadja magát annak a bódító, halálos áramlatnak, amit nosztalgiának nevezünk.
A félszáz film közül nem mind zseniális. De ha rábízom magam valamelyikre, nem érdekel az esztétikai szemlélet. Pontosabban: másfajta esztétikai szemléletben mozgok ilyenkor. Ösztönösebb, mélyebb, és bizonyos szempontból megrázóbb élmény az, amely ilyenkor – fekete-fehér vagy színes intrauterin fénnyel – átölel. Nekem elég, ha a Szevasz, Vera! elején láthatom, milyen volt a Margit körút a hatvanas években. Akkor persze Mártírok útjának hívták, de perverz módon ennyi idő múltán még ez a komcsi név is nosztalgikusan vibrál, ahogy kimondom, ahogy ízlelgetem, mert ez a név is egy metafizikai útjelző tábla az uterus felé örvénylő szívösvényen.
