Valamikor az esztergomi Keresztény Múzeumban kiállítászáró (sznoboknak: finisszázs-) előadást tartottam Kárpáti Tamás tárlata záróakkordjaként. Felolvasó-előadásom szövege a Kárpáti festészetéről, az ő ókori lelkéről írott hosszú esszém egy részlete volt. Amikor még csak gyülekeztünk, nézegetve a képeket, megjelent Hegedűs Gyöngyi, a kitűnő fotós és költő, és így szólt: „Olyanok ezek a képek, mintha intrauterin fényben készültek volna”. Na ja, gondoltam, Gyöngyi eredetileg orvos, nyilván tudja, miről beszél. A buli utáni kocsmalátogatáson el is mondtam Tamásnak, mit hallottam. Ő hosszan elmerengett. Láthatóan neki is tetszett a gondolat. Az anyaméh mindenki ősotthona, ahonnan kivettetett a bizonytalan, kavargó világba. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik szerint ez a húsbarlang minden nosztalgiánk enyészpontja, ezt modellezi minden visszavágyódásunk bárhová.
Visszatérni sokféleképp lehet. A gyilkos visszatér a tett helyszínére; a felnőtt visszatér a szülői házba, a gyerekkori játszótérre; a kivándorolt visszatér hazájába; a balatoni angolnák íváskor visszatérnek a Sargasso-tengerbe (azaz csak visszatérnének, ha nem fogná meg őket a Sió-toroknál felállított angolnacsapda), némely rém- és édes álmok is visszatérnek; rég meghódított lányok ködalakja (no meg azoké, akiket nem sikerült meghódítanunk – nota bene: ez messze fájóbb, mint amilyen szép meghódítottaink emléke).
És régi filmek is visszatérnek, ahogy rozsdásodik az ég fölöttünk. A hatvanas években voltam kisgyerek, a nyolcvanas években eszmélődtem, a kilencvenes évek pesti undergroundjának éjszakai életében edződtem. E néhány évtized során készült ötven-hatvan meghatározó film idehaza. Polcomon sorakoznak. Ott figyel a múlt. Bennem pedig, bármennyire felnőttnek látszom, figyel egy kisgyerek, aki bármikor képes rá, hogy előpattanjon teljesen fegyvertelenül, betolja valamelyiket a lejátszóba, és megadja magát annak a bódító, halálos áramlatnak, amit nosztalgiának nevezünk.
A félszáz film közül nem mind zseniális. De ha rábízom magam valamelyikre, nem érdekel az esztétikai szemlélet. Pontosabban: másfajta esztétikai szemléletben mozgok ilyenkor. Ösztönösebb, mélyebb, és bizonyos szempontból megrázóbb élmény az, amely ilyenkor – fekete-fehér vagy színes intrauterin fénnyel – átölel. Nekem elég, ha a Szevasz, Vera! elején láthatom, milyen volt a Margit körút a hatvanas években. Akkor persze Mártírok útjának hívták, de perverz módon ennyi idő múltán még ez a komcsi név is nosztalgikusan vibrál, ahogy kimondom, ahogy ízlelgetem, mert ez a név is egy metafizikai útjelző tábla az uterus felé örvénylő szívösvényen.
Visszamenni oda, ahol még tiszta lehetőség voltunk, ahol létünk (amely örökké megfejthetetlen csoda marad, szülessen akárhány tudományág, vallás vagy tündérmese) még nem keveredett el a világgal, egy dobogó szív alatt meghúzódni, és talán itt maradni örökre, még akkor is, ha ez lehetetlen, mert hívnak a hétköznapi teendők, praktikus gondolatok, lapos mondatok és érzéstelenített tájak; lélekben itt maradni akkor is, ha ez a többiek előtt érthetetlen, gyerekes, vagy netán egyenesen hübrisz, mert kit érdekelnek a többiek, ha az élet megtette már velünk végső fordulatát, és megérkeztünk ide, az intrauterin fénybe, ahol, ha értelmet nem is, de súlyt adhatunk mindennek, amit ezután ott kint, a világban gondolunk, hiszünk vagy teszünk, egészen addig, amíg a parázsló fény kihuny.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
