A filozófia akkor született, amikor a mítosz reflektálatlan beszédmódja átadta a helyét a reflektált beszédnek, a logosznak. Már nem volt elég, hogy a tűz mellett elmondjuk a keletkezés meséit, eljárjuk a múlt táncát. A bölcsek kimásztak Platón barlangjából, hunyorogva szétnéztek a tájon, és belefogtak a létezés alapjainak kutatásába. A legkorábbi szophoszok után megérkezett Szókratész, aki a gondolatot „lehozta az égből a földre”, és megszületett Arisztotelész is, aki szépen lerakta a filozófia különböző szakterületeinek alapjait.
Ha túl erős a napfény, az embernek nincs kedve táncolni. Hangzavarban nem suttogunk a babonás múltról. Tudósok közt hallgatnak a költők. Nagy idő telt el, mire kiderült: a filozófia nem tudomány, hanem művészet. A filozófusok nem tétlenkedtek ez idő alatt. Rengeteg dolgot megvizsgáltak, rakosgatták a nagy mozaik kockáit, rakosgatják ma is, és az örökkévalóságig rakosgatni fogják egy hatalmas, gyönyörű, hiányos mozaikkép erőterében üldögélve. Ez a dolguk.
A régi barlangéletet közben olyannyira eltagadták, hogy arra már csak a hajdani létrontás szinonimájaként emlékeznek: amikor még lekötözve ücsörögtek, és bután bámulták a falra vetített árnyakat, világgá képzelve azokat, ahogy a nagy Platón ezt megírta.
Csakhogy a barlang mély. Bennünk tátong. Ez az oka annak, hogy a napvilágon szaladgáló, boldog gondolkodók mindegyike barlangban végzi. Mert lélekben mind barlanglakók maradtunk. A barlang, ahol élünk, bennünk él. (Ez a kijelentés a napvilág felől nézve persze circulus vitiosus-nak tűnik. De ez a tudományos-logikai fénykéve megtorpan meghitt üregünk bejáratánál.) A nagy fényesség nem embernek való. Nem elég plasztikus. Nincsenek rétegei. Halott. (Ezért tűnnek életteleneknek a létük árnyait eltagadó, a sötétség elől menekülő vallások hívei.) És – számomra legalábbis – egyre inkább úgy tűnik, hogy a mitikus barlangsötétből szabadultak a homályt odahagyva önmaguktól is megszabadultak. Ami egyrészt szomorú, másrészt lehetetlen. Mert ha már teljesen át is árta a lelket a fakó, lapos fény, akkor is van remény rá, hogy megszólaljon benne az underground. „Vissza a katakombába, / vissza a cethal gyomrába, / vissza a falvédőre...”, ahogy az Új nem nevű együttes dalolta néhány évtizeddel ezelőtt.
Miért írom mindezt? Fogalmam sincs. Így esett jól. De ha mindenképpen be kell csatornáznom kis tárcámat a pedagógia haszonrendszerének óceánjába, azt is megteszem. Barátaim, akik még vártok valamit az élettől! Őrizzétek a barlangot magatokban, és ha túl nagy a fény vagy a zaj, húzódjatok be. Vagy ahogy napvilági kritikusaitok mondanák: menjetek szépen vissza a falvédőre, ahonnan nem ma jöttetek le.
Borítókép: Illusztráció (Fotó: A szerző felvétele)
Merítő
