220 éve ezen a napon hunyt el Vályi András (másként Vályi K. András), pedagógus, földrajztudós, a XVIII. századi magyar művelődéstörténet egyik emblematikus személyisége, a Pesti Egyetemen a magyar nyelv első tanára. Vályi András 1764-ben született Miskolcon, tanulmányait szülővárosában és Lőcsén végezte. Kiemelkedő nyelvismeretét a német egyetemekről hazakerült tanárainak is köszönhette, tanulmányai végéhez közeledve anyanyelve mellett szlovákul, latinul, németül, franciául és olaszul is beszélt. 1784-ben tanárai buzdítására a lőcsei iskolában kezdett tanítani. Lőcsén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, aki a kassai nemzeti iskola tanítójának, majd tanfelügyelőnek nevezte ki őt.
Kassán Vályinak lehetősége nyílt ismeretei bővítésére, társadalmi és irodalmi szerepvállalásra, valamint bekerült Kazinczy irodalmi körébe.
1791-ben és 1792-ben több tanulmányt is írt a magyar nyelv rendes és kötelező tantárgyként való bevezetésének szükségességéről. A felséges magyar hazához című röpiratában például arról írt, hogy ha a magyar nyelv ismeretét nem teszik kötelezővé azoknak, akik Magyarországon vállalnak hivatalt, akkor a „[m]agyar tanító székek felállíttatása jobb ugyan, mint semmi, de valóban tsak külső színt mutató szem bekötés lesz” (Vályi, 1791a).
Vályi András kezdeményezése termények talajra talált, az 1792. évi VII. törvénycikk kötelezővé tette magyar tanszékek felállítását, a magyar tehát hivatalos tantárgy lett a közép- és felsőfokú oktatásban egyaránt, és ezzel megtörtént az első lépés a magyar nyelv hivatalos nyelvvé tételében. A törvény célja az volt, hogy „ily módon bizonyos időszakon belül az országban közhivatalt fokozatosan csak olyanok nyerhessenek, akik egyéb szabályszerűen elvégzett tanulmányaik mellett tanáraik bizonyítványával a hazai nyelv ismeretét is igazolták.” (Az 1792. évi VII. törvénycikk)
A magyar nyelv oktatástörténetének fontos állomásaként tartjuk számon a pesti egyetem magyar tanszékének 1791. június 7-i megalapítását. Az egyetemen a tanári kinevezést Vályi András kapta meg. Ezzel ő lehetett az első tanár, aki hivatalos körülmények között, egyetemi szinten tanította a magyar nyelvet. Beiktatásáról a bécsi Hadi és Más Nevezetes Történetek című periodika 1791. évi júniusi száma a következőt írta:
„A miről élesztő reménységet nyujtottunk vólt, hogy t. i. a Magyar Nyelvnek és Stílusnak közönséges taníttatása minden órán el fog kezdődni a Pesti Universitasban: immár bé tellyesedett. E folyó hónapnak 7-dikén iktattatott bé az e’ végre kirendeltt Tanító N. Vályi András Úr hivatalába, kinek hazafiúi tüzétől, ’s esmeretes szép tehettségeitől sokat várhatunk.”
A kinevezése után megtartott, A’ magyar nyelvnek hathatósságáról mondott beszédében is arról tett tanúbizonyságot, hogy a rá bízott feladatot kellő elhivatottsággal és szakértelemmel képes végezni. Beszédében így szólt leendő tanítványaihoz:
[…] a’ Nemzeti nyelvnek mívelése a’mennyiben tsak kitelhetik, minden Hazafiaknak különös kötelessége; mind azért, hogy Magyar születésűek lévén, az Ország’ Nyelvén illendőképen írni ’s beszélleni tudgyunk; mind azért, hogy a’ Nemzeti Nyelvbéli tökéletesség, általunk, jó Hazafiak által terjedgyen. […] a’ Magyar Hazának tagjai lévén, az Ország nyelvét még sem tudni, nem tsak disztelen hidegség, avagy alatsonság, hanem sok tekintetekben bosszantó háládatlanság” (Vályi, 1791b).
A tanszék legfontosabb feladatait három pontban foglalta össze. Ezek a nyelvteremtési és tisztogatási munka (ezt ma nyelvi korpusztervezésnek nevezzük), a fiatalok nevelése többek között az anyanyelv fontosságára és a nyelvhasználatra, valamint az anyanyelvű irodalom megteremtése voltak.
1792-ben írta meg Grundlinien die ungarische Sprache praktisch zu lehren, und zu lernen című nyelvkönyvet magyarul tanuló német anyanyelvűek számára. Később a latin változatot is elkészítette Fundamenta Lingvam Ungaricam Practice Docendi et Discendi cum Tabella in Hunc Finem Praeparata címmel. Ez a könyv nemcsak magyar nyelvtanként, hanem módszertani kézikönyvként is megállta a helyét, így Vályi András munkájára a magyarnyelv-oktatás első didaktikai könyveként is tekinthetünk. A pedagógiai munka a kiejtés tanításakor a magyar nyelv specifikus hangjait (pl. ö,ü,ty) helyezi a középpontba, azokat mondatokban előfordulva mutatja be. Vályi didaktikai szemlélete a szöveg- és szituációközpontú oktatásra épül, valamint hangsúlyozza a célnyelvi környezet nyelvtanulásban betöltött fontosságát. Kiváló pedagógiai érzékéről árulkodik az is, hogy a legtöbb nyelvtani egységnél kiemeli a magyar nyelv más nyelvekkel szembeni különlegességét (határozott-határozatlan ragozás) vagy egyszerűségét (nyelvtani nemek hiánya).
A’ magyar nyelvnek megtanúlására vezető rövid ösvény című könyve 1793-ban jelent meg, amely egy irodalmi szemelvénygyűjteményt is tartalmaz, valamint arról is olvashatunk benne, hogy Vályi hogyan vélekedik a magyar nyelvről: „Még eddig az Angolyok Frantziák előtt, a’ kik abban a bal véllekedésben vagynak, hogy a’ mi nyelvünk nem egyéb, hanem a’ régi meg romlott Deák, vagy Oláh nyelv, és a’kik semmit sem tudtak a’ mi magyar Literaturánkról, menthettük magunkat azzal, hogy nékünk többnyire mindenkor a’ belső ’s külső ellenségekkel kellett harczolnunk, míg ők a’ Minerva Táborában kedvükre mulatoztak. De ha már ezután is tsak arról fogják az Ángolyok, és Frantziák tudni, hogy Magyar Ország is van a’ világon, hogy itt terem a’ tokai bor, és ha nyelvünknek ékeségét ’s a Literaturánk szépségét tíz ’s húsz esztendők alatt velek meg nem esmértettyük; úgy magunk menthetetlenek leszünk” (Vályi, 1793).
Pesti egyetemi tanári kinevezésével egyúttal oktatási tervet, tantervet is kellett készítenie a közép- és felsőoktatásban tanulók részére. A tervezet első változata elveszett, az arról írt bírálatok azonban megmaradtak. A második változatban már a Vályi által beépített bírálatok is olvashatók.
Vályi András nemcsak a nyelvtudomány és a pedagógia, hanem a földrajztudomány területén is jelentőset alkotott: Magyar Országnak leírása címmel megalkotta az első magyar nyelven megjelent, betűrendes helységnévtárat, amely három kötetben jelent meg.
Vályi András 1801. december 2-án hunyt el, mindössze 37 éves korában.
A szerző Nagy Dóra, a Magyarságkutató Intézet tudományos segédmunkatársa
Az eredeti cikk a Magyarságkutató Intézet oldalán olvasható el.
