A lélek hátsó szobája

Olykor-olykor kinyílik a lélek hátsó szobája, és azt sem tudjuk, hogyan csapjuk be minél hamarább.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

A hübrisz azt már nem engedi.

A hübrisz vagy az elfojtott, visszanyelt, évtizedes sértettség, mellőzöttség, megaláztatás. És olyan nagyon mindegy, hogy melyik is a kettő közül, ugyanis a végeredmény mindig ugyanaz. Egy hátára fordult szörnyű féreg, amelynek domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt lelkéről végleg lecsúszott a paplan, és láthatóvá vált a rettenet.

Ilyen az elfajzás maga.

Félig-meddig nem lehet elfajzani, abnormálisnak, betegnek, undorítónak és ocsmánynak lenni, ki kell inni fenékig a kelyhet. Imigyen: „A poloskát is wc-papírba csomagolva dobtam ki nyáron az ablakon, de ahogy az Ozban a gonosz boszorkány halálát várták, úgy várom Orbánét is, és pezsgőt fogok bontani, ha megdöglik. Mert emberek élete szárad a lelkén.”

Íme, az emberi ocsmányság kelyhének alja. Hosszú sor előzi meg ezt az átváltozást, ezt az elfajzást, ezt a szörnyű féreggé válást. Ott van a Machbetben, Móricz barbárjaiban, Kafka egész életművében, buzeráns nácik szadomazohisztikus orgiáiban és kéjelgő vérfürdőiben, a pengeszájú, mosolytalan Lenin-fiúk lumpenproli öntudatában és vérszomjában – ott van ötezer évnyi emberi históriában.

S mindez egylényegű. Hogy el ne tévelyedjünk megint, és el ne higgyük azt a hazugságot, amely szerint mégis csak van különbség, és így, meg úgy

Nincsen semmi különbség.

A birnami erdő mindig fölmegy Dunsinane-ba, és mindig ott találja az éppen aktuális szörnyű férget. S éppen az mond el sokat a korról, hogy milyen formátumú a szörny, aki ott van, és várja a végzetét. Hol egy Néró, hol egy Machbet, hol egy VIII. Henrik, hol egy Marat, hol egy Hitler, hol egy Kun Béla, hol egy Kádár, egy Apró meg egy Biszku – s a végén már csak egy Homonnay marad.

Ez a maradék, ez a sor vége, ez bizony a mi korunk szégyene.

Egyszer, egy végtelenül bölcs és jó ember azt mondta nekem, hogy az ilyeneket jobbá kell szeretni. Én hiszek neki. Amennyiben ököllel és husánggal lehetséges a jobbá szeretés.

Inkább maradjon minden így. És majd nézi magát idők végezetéig ez a nyomorult, elfajzott, ocsmány szerencsétlen, nézi domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt undorító valóját, s végül fog egy papírzsebkendőt, belebújik, és kihajítja az ablakon önmagát. S a földet érés előtti legutolsó pillanatban erre fog gondolni: „Mennyivel jobb lett volna, ha viselős anyám elvetél engem, s így megkímélte volna a világot is és saját magamat is tőlem…”

Utána pillanatnyi csend.

Végül az ördögök vihogása hallik. S egy hang még, közelebbről: „Vigyázz, kisfiam, bele ne lépj!”…

....

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson ide!