A politika 50 órája

Egyetemi kutatók szerint a Trumpra szavazó feketék valójában fehérek, mert ez nem bőrszín, hanem tudat kérdése.

Bayer Zsolt Fotó: Katona_Vanda

Igen, nagyjából 50 óráról lesz szó. És politikáról. Vagy halálról? Vagy már teljesen mindegy?

„Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk,/ egy Valóság nevű nagybátyám.”

Ezzel kell kezdenünk. Ezt még Cseh Tamás énekelte nekünk, Kádár János rossz szagú, levegőtlen kifőzdéjében, és mi mindig úgy képzeltük, hogy Valóság nagybácsi valahová nyugatra ment. Hova máshová is mehetett volna? Amerikába, az „eneszkába”, de legalább a szomszédba, Ausztriába.

Nos, jelentem, a nagybácsi hazautazott. Visszautazott. Keletre. S most nyugaton énekelhetnék a dalt, ha képesek lennének felismerni a valóságot, de nem képesek, mert elutazott. Most tőlük.

Kezdjük azzal, hogy haladóéknak sürgősen kezdeni kellett valamit azzal a ténnyel, miszerint a feketék és a latinók több mint egyharmada Trumpra szavazott. Lássuk be: ez a tény tényleg nem illik bele a „fasiszta Trump”, „fasiszta fehérek”, elnyomott színesek” teóriájába. Gyorsan ki kellett találni valamit. Így született meg bizonyos new yorki „egyetemi kutatók” új elmélete, neve pedig „multiracial whiteness”, vagyis „sokfajú fehérség”. Az a lényege, hogy a Trumpra szavazó feketék (és nyilván más színes bőrűek) valójában fehérek, mert ez nem bőrszín, hanem tudat kérdése. Így a Trumpra szavazó feketék tehát igazából fehérek, s mint ilyenek, részei a „white supremacy”-nak, vagyis a fehér felsőbbrendűségnek, fölénynek.

És ez a macy a világ leggonoszabb macija. Mert fehér. De még gonoszabb, ha úgy fehér, hogy fekete.

„(…) felhívom a család tagjainak / becses figyelmét / a szükséges óvatosságra. / Mert adódhatnak bajok, / most, hogy én távol vagyok.” – szólt hozzánk a nagybácsi, és ugye, milyen igaza volt?

Aztán a fekete fehérek és (supre)macyk ilyetén megfejtése után beiktatták Joseph bácsit az elnöki hivatalba. Volt nagy buli, igaz, csak a tévében lehetett nézni, meg a YouTube-on. De homok került a gépezetbe, mert ahogy a nyolcasok megírták, „a világtörténelem legnépszerűbb amerikai elnöke, a Rooseveltet, Nixont, Reagant lehagyó Biden beiktatására ötször több dislike, pontosabban „thumbs down” érkezett, mint lájk.” A megoldás, mint mindig, pofonegyszerű volt: egyszerűen levették a YouTube-ról a bulit. Végül is, ez tényleg nem tart semeddig. Ahogy el lehet tüntetni a virtuális térből Trumpot is, ami ma már odaáig fajult, hogy a Reszkessetek betörők! második részének megvágását követelik, mert abban öt másodpercig benne van Trump.

Idehaza pedig egy Fekete-Győr nevű béelemantifa és feminkommandója elhatározta, elüldözi megint szegény nagybácsikánkat. Miután a Debreceni Egyetem diákönkormányzata és vezetősége úgy döntött, helyesli az egyetem átalakítását, a kis szúnyogcsődör megnyilvánult: „A Debreceni Egyetem gyáva vezetői önként ajánlják fel intézményüket Orbán Viktornak.” Mert ha egyetértesz, csak gyáva lehetsz. Feketén fehér. De – így a szúnyogcsődör – nincsen semmi baj, hiszen „a Momentum teljes közösségével itt vagyunk mögöttetek, számíthattok rám és több ezer momentumos társamra is.”

Ilyenkor pánik helyett forduljunk Rejtő Jenőhöz. Az a pillanat például, ahogy a szúnyogcsődör mindenkit megnyugtat, meg vagyon írva a Vesztegzár a Grand hotelben című kis remekműben, amikor megérkezik a katonaság, hogy vesztegzár alá helyezzék a szállodát:

„Az autóról leugráló katonák mindenkit beszorítanak a szálló halljába, még az ősz szakállas Krogen újságost is, akinek a nyakán egy drótkeretben illusztrált lapok függnek, és ő közben egy kis zenélődobozt nyekerget, abban a hitben, hogy ettől több lapot árusít. A hallban csodálkozva, aránylag higgadtan fogadják az eseményeket, de amikor egy hivatalos személyiség azt kiáltja, hogy »mindenki őrizze meg nyugalmát, nincs semmi baj!« – nyomban kitör a pánik.”

Ezért kérek mindenkit a Debreceni Egyetemen, hogy tényleg őrizze meg a nyugalmát, nincs új a nap alatt.

S fenti műben azt is megtaláljuk, miképpen találkozott először a szúnyogcsődör a politika- és hamis valóságcsináló nyugati (titkos) emberrel:

„– Ajándékot hoztam neked, malájok fejedelme.

– Nem baj, csak szép legyen – felelte Nalaya király.

Wolfgang átnyújtott a bennszülöttnek egy ultramarinkéket, mert ez kedvenc színe volt, és többet is tartott belőle a készletében. A maláj megnézte.

– Az ajándék szép, de már ettem ilyent. Mit kívánsz, csúf, öreg idegen?

– Ide hallgass, király. A szomszéd Bali-szigetről regényeket írtak, és azóta a bennszülöttek gazdagok. Miért ne utánozhatnád ezt a példát?

– Nem tudok regényeket írni, és a népemnél sem vettem észre ilyesmit.

– A regényt más írná, és te meggazdagodnál. Tudod te, mi az a reklám?

– Még nem ettem.

– Nem ennivaló. Elmagyarázom neked, hogy mi a reklám. Az emberek szeretnek örülni. Én festő vagyok.

– Értem. Ez a reklám.

– Nem. A reklám az, ha bebeszéljük előre az embereknek, hogy valaminek örülni fognak.”

Nos, így esett. És így megy, mindenhol, minden nap. Kacagjunk…

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE.