Hajnalban fekete autójával megállt Gubás Gabiék háza előtt. Leállította a motort, lekapcsolta a Pobeda lámpáját. Nem sietett. Még beleolvasott az aznapi Szabad Népbe, csak utána szállt ki. Megigazította műbőr kabátjának hajtókáját, hegyeset köpött a bakancsára, kicsit megsuvickolta, ahogy szokta. M. Áronnak hívták. Legalábbis ez volt az igazolványán, amelyet a Baloldali Számonkérő Hivatal állított ki számára. Becsöngetett. A háziak még aludtak. Álmos, csodálkozó tekintettel találta szembe magát. A félig nyitott ajtót belökte a lábával. Bement. Szétnézett a konyhában, a nappaliban. Egy ideig nem szólt, aztán résnyire nyitotta a száját, és csak alig érthetően mondta a nőnek, hogy a fölény azért jól érzékelhető legyen a beszédén.

Gubás elvtársnő, amikor maga elvállalta azt a szerepet – ugye tudjuk, melyiket – nem kellett volna előtte átgondolnia, utánanéznie? És úgy egyébként nincs bűntudata? Csak úgy kérdezem. A gyerekeinek is azt hazudja majd, ami abban a filmben volt? Ugye, tudja, melyikben, elvtársnő?

A nő tudta, melyikben. Azért a filmért fogják büntetni ezek egész életében. Pedig mennyire szerették őt, amikor Mohácsiék botrányos drámájában Tóth Ilonát (a darabban Sáry Flórát) játszotta. Egy olyan „új megközelítésű” színműben, amelyben az ’56-os hős medika, a történelmi tényektől eltérően, szíven szúr egy ÁVH-st. Akkor nem mondták neki, hogy

Gabi, Gabi ennek utána kellett volna nézni!

Akkor az M. Áron-félék nem kértek rajta számon bűntudatot, hazugságot, hanem ünnepelték.

Borítókép: Gubás Gabi színművésznő (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!