Akinek a számára talán nem árt felidézni, hogy 1849 és 1956 mellett más is él élénken az emlékezetünkben. Például 1944–45, amikor a 2., a 3. és a 4. Ukrán Front hős katonái szakmányban erőszakolták meg a magyar nőket, raktak tüzet vidéki kúriák étkezőasztalaiból és az útjukba kerülő plébániák több évszázadra visszamenő anyakönyvi dokumentumaiból, miközben felkoncoltak minden akadékoskodó papot vagy a lányát védő tanyásgazdát. Összességében olyan kulturális teljesítménnyel örvendeztettek meg tehát bennünket, amihez fél évszázaddal később tényleg csak a f…rokkal zongorázás mérhető.

És arra is emlékszünk nagyszüleink elbeszéléséből, hogy ezek az ukrán katonák oroszul üvöltöztek (nem is létezett még ukrán nyelv), oroszabbak és kegyetlenebbek voltak az oroszoknál, és úgy általában egyáltalán nem különböztették meg magukat az oroszoktól. Hogy az utóbbi néhány évtized – Amerikából irányított – szétfejlődése következtében az ukránok kitalálták, hogy ők egy önálló nemzet, és ezen kitaláció, valamint a mögötte lévő amerikai machinációk következtében éppen testvérháborút vívnak egymással, ez szomorú – sőt: tragikus –, de engedtessék meg nekünk, hogy mi egyik testvérnek se tapsoljunk, és inkább kimaradni akarjunk ebből az egész családi perpatvarból. Mert nem akarunk olyan újabb élményekkel gazdagodni, ami további évszázadokig él majd élénken az emlékezetünkben.

Borítókép: Dobrev Klára (Fotó: Bach Máté)