Gelencsér Ferikéről lesz szó. És Ady Endréről. Ez így elsőre nyilván szürreálisnak tűnik, de mindjárt megértik. Mert igenis, vannak hasonlóságok – no és persze különbségek.
Vessünk egy pillantást előbb a hasonlóságokra.
Ady Endre nem szerette gróf Tisza István miniszterelnököt, s ebben az esetben a lehető legóvatosabban fogalmaztunk. Ady Tiszával kapcsolatos érzéseit talán elég plasztikusan foglalják össze a miniszterelnökről írt publicisztikái és azok rokokó gazdagságú jelzői. Egy kis, színes csokor, ízelítőnek:
„Vén geszti bolond”; „geszti Napóleon”; „gyújtogató, csóvás ember”; „kan Báthori Erzsébet”; „bomlott szemű s bomlott fejű kaján”; „bihari isten”; „gazember”.
Hirtelen ennyit sikerült összegyűjtenem. S persze Ady nem lenne Ady, ha beteges és oktalan és indokolhatatlan gyűlöletét nem terjesztette volna ki mindazokra, akik egyáltalán szóba mertek állni Tiszával, a magyar miniszterelnökkel. Itt talán nem érdektelen felidézni, hogy a Ferenc Ferdinánd elleni merényletet követően éppen Tisza István, a magyar miniszterelnök volt az egyetlen az egész Monarchiában, a Koronatanácsban, aki makacsul ellenezte a hadüzenetet és a háborút.
„Mindnyájan egyetértünk abban, hogy az a Monarchia, amelyet mi is irányítunk, amelynek egyik döntő faktora vagyunk, – hogy ez a monarchia a külpolitikában a béke és a status-quo alapelveit kell hogy szolgálja: hogy hódító céljai, nagyravágyó céljai a monarchiának nincsenek és hogy a maga történeti hivatását, a maga jogos ambicióját, a maga létjogosultságának erkölcsi forrását abban kell keresnie, hogy Európának ezen exponált részén, amint a maga függetlenségét megvédi, egyúttal védbástyája, biztos támasza és szövetségese legyen a körötte lakó kis népek szabad továbbfejlődésének is” – mondta, s még hozzá tette híres mondatát: „Ebben a háborúban semmit sem nyerhetünk, de mindent elveszíthetünk”. Ezt a Tisza Istvánt tartotta Ady – igaz, még a háború kirobbanása előtt(!) „gyilkosnak”, s amikor egyik legjobb barátja, Octavian Goga a román nemzeti komité keretei között tárgyalt a magyar miniszterelnökkel, Ady ezt írta neki:
„Poéta gyilkolhat, ha szeret, de gyilkosokkal nem cimborál… […] Egyezkedtek valakivel, aki most éli a német rablólovagvárak s a Németújváriak, Csák Máték életét, a régi, erdélyi urakét, kik úgy vadásztak a román és mindenféle jobbágyra, mint ma a rókára. Egyezkedtek valakivel, akinek idegrendszerbéli minősége és kora ezer év előtti, s összebonyolódván az elkerülhetetlen időkkel, valósággal komikus degenerálódást mutat.”
S akkor mindezek után nézzük meg azt is, hogy milyen levelet írt Ady Tiszának, amikor Párizsba készült s némi pénzre volt szüksége – tessék:
„Kegyelmes uram! Nagyon kérem, bocsásson meg nekem, hogy ujból levéllel merem zavarni. Kegyes emlékezetébe akarom hozni kérésemet, melylyel két ízben bátorkodtam volt Kegyelmes Uram előtt megjelenni. Azóta – két hónapja elmúlt már – Párisban élek s tanulok. […] Ha emlékszik reá Kegyelmes Uram, azt voltam bátor kérni, hogy […] némi kis anyagi segítséget nyerjek párisi tanulmányaimhoz. […] Kegyelmes Uramnak, ki olyan kegyesen és szívesen fogadott volt, jóságába és kegyességébe ajánlva kérésem vagyok legalázatosabb tisztelője: Ady Endre.”
Tisza pedig csak ennyit jegyzett meg:
„Emlékszem én jól rá, hogy Ady hogy szidta a Tiszákat, mikor Lóránt Dezsővel korteskedett, de én nem vagyok bosszúálló. Micsoda antik jellem! Nemde?”
