2011-ből Furmintot a Barta Pincétől, ugyaninnen zseniális pezsgőt, 2012-es száraz szépséget Orosz Gábortól, Árvay Jánosék nem különben tartalmas és igencsak időtálló tételeiről sem megfeledkezve. De épp ilyen örömöt szerzett látni a Padi-hegyen felépült új Sauska pincét, ami talán képes lesz olyan rétegeket is vonzani a borvidékre, akik a hatcsillagos fényűzéshez szoktak. Ezt az oldalát sem kell Tokajnak szégyellenünk azért sem, mert elférne még a borvidéken vagy tíz ilyen.
Már csak az igényes fogyasztókat kellene ide csábítani, hogy mind többen megértsék: a száraz vagy édes fehérborok készítése itt sem véletlenül vetekszik a moseli vagy éppen burgundi borok nehézségeivel.
A kiváló minőség nem minden évjáratban, nem minden pincénél jön össze. De ahol igen, azt nem szabad olcsón adni, mert mi magunk árazzuk évtizedek óta a valódi értéke alá a portékánkat. Ez pedig nem jó senkinek, a borvidéknek hosszú távon semmiképpen. Ehhez pedig szükség van a körítésre is. Ha ezt az oldalát nem tudjuk megmutatni a borvidékeinknek, marad újra a középszer.
De egy – vagy akár több - szép kirándulás után érdemes a pozitívumokra koncentrálni. Arra például, hogy a Szepsy borok ma is etalonként értékelhetők és kóstolhatók, bárhol is legyünk a világban. Az a tudás és tapasztalat, ami István fejében van, sajnos nem ültethető át egy-az-egyben a kereskedők vagy véleményformálók, még kevésé a fogyasztók fejébe. Pedig igencsak hasznos volna, ha mindenki tisztában lenne Tokaj végtelen összetettségével és eddig csak töredékesen kihasznált potenciáljával.
A Tokaj név alatt sajnos évtizedek óta ott sorakoznak a név viselésére méltatlan borok, ami szinte reménytelenné teszi a harcot. És talán épp ezért kell Szepsy Istvánt és a többi, tudás- és ismeret letéteményest óvni, vigyázni és hallgatni a szavukra.
Nem kell feltétlenül mindenben egyetérteni velük, egy dolgot kivéve: a minőség mindenek felett elvet. Ez úgy gondolom az egri vagy csopaki borokra épp úgy vonatkozik, mint a tokajira. Ilyen deprimáló környezettel a hátunk mögött, reménytelennek kikiáltott fogyasztási szokásokról értekezve kiváltképp nem lehet más útja a magyar bornak, csak ami a minőség és egyediség felé vezet. Kicsi pincében, mint Orsolyák Attila vagy éppen nagyban, mint Lőrincz György. Itt a méretnek semmi jelentősége nincs. Sokkal inkább a léleknek. Persze az sem árt, ha a geológia rásegít egy kicsit a történetre.
Mindenesetre biztatnék mindenkit, hogy látogasson el egy borvidékre a nyáron minden magyar borissza.
Keressen egy jó vendéglőt, elegyedjen beszélgetésbe a tulajdonossal vagy a felszolgálókkal, kívánjon jobbulást a gyengélkedő távollévőknek és élvezze a föld, a szőlő, a hársfa és a bor illatát. Utolsó utáni pillanat? Talán igen. De sosem reménytelen.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!