– Látok itt némi ellentmondást feszülni… – morfondírozott Rezeda Kázmér, s mert szerette a morfondírt, hát tovább játszott rajta.
– Az öndicséret büdös – szól a népi bölcsesség, és nagyon nehéz a nép bölcsességét kétségbe vonni, annak ellenére, hogy a nép gyakran egyáltalán nem bölcs, sőt… Ám ha kétségbe mered vonni a bölcsességét, akkor felmérgesedik és bosszút áll, a nép bosszújától pedig a Jóisten mentsen meg mindenkit, s aki nem hiszi, olvasgassa a francia forradalom történetét, különösen attól kezdve, hogy kalapot emelve beköszöntött a jakobinus diktatúra; vagy tessék a bolsevikok színrelépését tanulmányozni, az is elég tanulságos… S ha még ez sem lenne elég bizonyíték, tessék figyelemmel kísérni korunk hőseit, a BLM meg LMBTQ meg neokommunista meg anarchista meg zöld meg mindenféle egyéb barmokat és tevékenységüket, na, hát az már csak elegendő bizonyíték lesz, hogy kik is ezek valójában. S hogy Vendée óta nem változtak semmit sem…
– De maradjunk a lényegnél, tehát az öndicséret büdös – így a nép. Ezzel szemben egy öreg, régi kedves barátom, akit kifejezetten bölcs embernek tartok, azt vallja, hogy önmagunk dicsérete annyira fontos, hogy azt soha nem bízhatjuk másra. Na, most akkor ki tesz itt igazságot? Íme, a pillanat, amikor szembe kerül egymással a nép és a nép fia. Persze, persze, nincs új a nap alatt, József Attila már tett említést erről az esetről, imigyen:
Ezer esztendő távolából, hátán kis batyuval, kilábol a népségből a nép fia. Hol lehet altiszt, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik atyja, kellene megbotoznia. Persze, persze, az atyák sírjainak megbotozását ne vegyük halálosan komolyan, mert abból meg a cancel culture fog kivirágozni, már amennyiben a rothadást virágzásnak nevezhetjük, ugye… S akkor még előáll az a probléma is, miszerint drága Attilánk meggyőződése – és tapasztalata – szerint: „A munkásnak nem több a bére, / mint amit maga kicsikart, / levesre telik és kenyérre, / s fröccsre, hogy csináljon ricsajt. Stimmel.
Viszont szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a munkásnak ma már sokkal, de sokkal több a pénze, mint amit kicsikart, s jóval, de jóval többre telik, mint fröccsre, levesre meg kenyérre. És ennek ellenére semmi mást nem csinál, csak ricsajt. Tessék megtekinteni bizonyítékként bármelyik angliai nagyváros proliját – na, ugye. Persze a munkás és a proli nem csereszabatos, és már Attilánk idejében sem volt az. Ugyanis a munkás a dolgozó egy fajtája, a proli meg egy életforma. Ez pedig onnan tudható, hogy ha a proli nyer a lottón ezermilliárdot, akkor is proli marad, és semmi mást nem fog csinálni, csak ricsajt. És elégedetlen lesz és irigy. A munkás pedig maradhat mélyszegénységben akár, de a ricsajon túl van és lesz dolga hazával, Istennel, örökkévalósággal. Hát így.
De egy biztos: ezt az öndicséret dolgot előbb-utóbb muszáj lesz helyre tenni valahogyan.
S mindez a filozofálgatás mivégre? Hát csak azért, mert Rezeda Kázmér önmagát óhajtotta dicsérni. S mivégre? Hát a főztje végett.
Rezeda Kázmér alapvetően jól főzött. Otthonosan mozgott sültekben, rakottakban, főzelékekben – a tökfőzeléke például csodaszámba ment, és ezen az sem változtatott, hogy mástól tanulta a csínját-bínját –, jó volt Kázmér levesekben is és tésztákban, persze tészták alatt kizárólag grenadírok, cvekkedlik és mindenféle olasz tészták értendők, a süteménysütést hagyjuk a másokra, miképpen Virág elvtárs is megmondta Gogolák elvtársnőnek a lényeget, ugyebár…
De amiért Rezeda Kázmér az öndicséretre vetemedett, az a „mindent bele” egytálétel volt. Na most Rezeda Kázmér ahhoz a generációhoz tartozott, aki még értette és tudta, mi az a Fradi-kolbász. A „mindent bele!” – az a Fradi-kolbász. És Rezeda Kázmér még járt annál a hentesnél, ami a mai Kicsi Csángó helyén üzemelt, az alagútnál, és ahol, mint bármelyik hasonló hentesnél akkoriban, lehetett kapni főtt kolbászt, amit papírtálcán kapott meg a szocializmus kedves vendége, hozzá vizezett mustár dukált és két szelet kenyér. Az a kolbász is „mindent bele” Fradi-kolbász volt. Talán onnan hozta magával Rezeda Kázmér a tehetséget, hogy elkészítse a „mindent bele” ételféleségek királyát, császárát, Pontifex Maximusát. Ez pedig nem volt más, mint a… És itt egy névnek kellene következnie.
De nem következik. Mert Rezeda Kázmér ezen ételcsodájának nincsen neve. Talán egyszer, ha nagyon muszáj lesz, mert messzi földről érkeznek majd rajongók és újságírók és távoli országok elöljárói és királyai, és sorban állnak Rezeda Kázmér ajtaja előtt, hogy árulja el legalább a nevét ennek az ambróziának, ennek a mannának, akkor majd Rezeda Kázmér elgondolkodik, és halkan, szerényen csak annyit fog válaszolni, hogy „ez kérem a vaslábasos”. Ugyanis az elkészítés alfája és ómegája – már ha most drága Babitsunktól eltekintünk –, hogy legyen odahaza egy olyan régimódi vaslábas. Olyan nagyon nehéz, ósdi, öntöttvasból való, amit nem lehet rátenni például az indukciós tűzhelyre, nem fér bele a mosogatógépbe, ellenben kiválóan bele lehet tenni a sütőbe.
Rezeda Kázmérnak volt ilyen vaslábosa. És a szívéhez nőtt. És összetartoztak ők ketten, régóta, hogy ne mondjam, olyanok voltak, mint két kicsi legó, és ezt most kifejezetten azért írtam le, hogy majd hosszú-hosszú idők elteltével, amikor az emberiség visszatér a normalitáshoz, a régi kerékvágásba, és lesz, aki olvassa ezeket a történeteket, akkor riadtan fennakadjon ezen a „két kicsi legón”, és ne értse, és ha nem érti, akkor rendben vagyunk. Rezeda Kázmér szép tarját vásárolt a nagy napon, amikor vaslábasos készült, szép tarját, többnyire a Hússzabóságnál, s a zsákmánnyal hazatérve előbb a húst vette gondjaiba. Sózta, borsozta, majd bekente mustárral, s mikor ez megvolt, még oregánót szórt rá, majd félretette pihenni. Ezután következtek a zöldségek.
Krumplit pucolt Rezeda Kázmér, majd sárgarépát, s magának néhány szál fehéret is, ami más szóhasználat szerint gyökér, ugye, s amit a családban rajta kívül nem szeretett senki. – De hát, a mindenségit neki, azért én még ehetek fehérrépát vagy nem? – fakadt ki Rezeda Kázmér, persze szigorúan csak magában, nehogy meghallja valaki, és gyorsan végig gondolta a ranglétrát. Amelynek tetején a kutya tanyázott, trónolt, Arcsi, a weimari vizsla, az anyakirálynő. Őt követték a gyerekek, majd az asszony, s legalul következett Rezeda Kázmér.
– Kell tartanom néhány aranyhalat, hogy legyen valaki alattam is a hierarchiában… – határozta el magát Rezeda Kázmér, s ettől sokkal bátrabban, határozottabban pucolta meg azt a néhány fehérrépát.
A gomba következett a sorban. Ráadásul Rezeda uram nemrégiben jelentős mennyiségű rókagombát kapott Erdélyországból, olyan jelentős mennyiséget, hogy elosztva, bezacskózva, hogy ne mondjam, kiporciózva a mélyhűtőben várták rókáék a transzformációt, s a rókagomba bizony egy csoda. Szóval előkerült abból is két porció. S még újhagyma kellett és friss petrezselyem. S akkor elkezdődött a művelet, amelynek során összeállt a vaslábasos. Legalulra kevés olíva kerül, s arra szépen felkarikázott krumpli. A krumplit enyhén sózzuk, majd rátesszük az első sor húst. A húsra ismét felkarikázott krumpli jön, sózva, majd répa, sárga és az a néhány renitens, megvetett fehér – a fehérrépa a zöldségek négere –, ezeket is sózzuk, majd következik a rókagombaszőnyeg, amire rákerül a második sor hús, majd ismét krumpli (sózzuk!), rá újfent répa (már csak sárga), majd a maradék gomba, a gombára apróra vágott petrezselyem és az újhagyma legénykék, s bezárjuk a dolgot krumplival, melyet előbb egyenletesen és vékonyan nyakon öntünk olívával s utána sózzuk. A vaslábosra rákerül a vasfödő, s a kétszáz (200) fokra (Celsius) előmelegített sütőbe toljuk, ahol is bent felejtjük úgy másfél órára. Másfél óra után levesszük róla a vasfödőt, s visszatoljuk pirulni legfeljebb még tíz percet. S akkor készen van.
Felmerül a kérdés, mit tegyünk az alatt a másfél óra alatt (plusz tíz perc), ameddig hőkezelődik a vaslábasos? Nos, akkor járunk el a leghelyesebben, ha addig Matuát vagy valamilyen furmintot kortyolgatunk esetleg sárgamuskotályt Sauskától, bár az nagyobb ünnepekre való, s ha a furmint mellett döntünk, semmiképpen se Szepsy uram furmintjával kezdjünk, mert ahhoz ünnep kell és díszbe öltözött lélek. Vaslábasos vacsora esetén előkerülnek a gyerekek is. Többnyire. S kétszer szednek. S olyankor Rezeda Kázmér uram úgy érezheti, mintha nem ő helyezkedne el a családi hierarchia legalján. Ha semmi másért, hát ezért érdemes elkészíteni a vaslábasost.
S ha már szóba került József Attila Hazámja, akkor vessünk egy pillantást erre is: „Szövőlány cukros ételekről álmodik, / nem tud kartelekről. / S ha szombaton kezébe nyomják // a pénzt s a büntetést levonják: / kuncog a krajcár: ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért.
Tudják, miért álmodott a szövőlány cukros ételekről? Mert fogalma sem volt, hogy létezik vaslábasos.
– Szívesen megkínálnék egy szövőlányt, sőt, minden szövőlányt a vaslábasossal, de hát, a szövőlány is kiment a divatból. Korunk szövőlánya a manager asszisztens meg a „hellóval” köszönő eladólány. Azokat meg nincs kedvem megkínálni…
