Leenni a fát

Manapság nagy a választék szaloncukorból is. Ám a kötözés valahogy kiment a divatból. Szép tálakba kerül a szaloncukor, legfeljebb a fa alá. Csak mintha Jézuska maradozna el valahogyan.

Karácsonyi édességek 1979-ből Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Hol vannak már a régi szaloncukrok? – mélázott el Rezeda Kázmér advent valamelyik vasárnapján, miközben meggyújtotta a kellő számú gyertyát, s a gyertyafényben világos, tiszta kontúrokkal megjelent a gyerekkor.

A régi szaloncukrokkal sok foglalatosság volt. Ez segített elütni az időt szentestéig. A régi szaloncukrokat „meg kellett kötözni”, ugyanis így lehetett feltenni őket a karácsonyfára. A megkötözés cérnával történt, egy leírhatatlanul bonyolult csomózási-hurkolási folyamat végén a megfelelő hosszúságú cérnahurok ott lógott a szaloncukor ezüst- vagy aranyszínű papírján, ott, a „nyakánál”, és azzal lett felakasztva a karácsonyfa tüskés ágaira. A szaloncukor-választék akkoriban nem volt túl jelentős, erősen korrelált az ún. szocializmus szín- és formavilágával. Ellenben Rezeda Kázmér akkoriban még nem ismerte azt a szót, hogy korrelál, és talán ennek is köszönhetően sokkal, de sokkal boldogabb volt, mint amióta ismeri. És mi tagadás, Rezeda Kázmér akkoriban szerette azokat a szaloncukrokat. Persze nem egyformán.

Az ezüst- vagy aranyszínű papírokban többféle színű szaloncukor volt, szigorúan csokimáz nélkül. Volt barna, fehér és rózsaszínű szaloncukor, ami jelentett csokisat, vaníliásat és nem tudni, milyet. A rózsaszínű megfejthetetlen volt. Na, azt nem szerette Rezeda Kázmér.

A dolog pedig úgy történt, hogy kezdetben a gyerekek nem találkozhattak a szaloncukorral az adventi időben, ugyanis a karácsonyfát, csakúgy mint az ajándékokat a Jézuska hozta, a feldíszített karácsonyfával s rajta a megkötözött szaloncukrokkal a gyerekek kizárólag szenteste randevúzhattak, miután megszólalt a csengő, és beléphettek végre a nagyszobába. Később, úgy tíz- és tizennégy éves kor között annyiban módosult a dolog, hogy a gyerekek már megkötözhették a szaloncukrokat adventkor, és készíthettek különböző díszeket is a fára, Rezeda Kázmér például előszeretettel készített végtelen hosszúságú, színes krepp-papírból való láncot, amely aztán felkerült a fára, természetesen a Jézuska keze munkája által.

Karácsonyi édességek 1979-ből
Fotó: Fortepan/Magyar Rendőr

Itt kell hangsúlyozni, hogy az ember gyereke nagyjából hat-hét éves korától kezdve tökéletesen tisztában volt a valósággal, ám eszébe sem jutott összetörni a mesét, a csodát, s ha komolyan vesszük József Attilát – s miért ne tennénk? –, miszerint „az igazat mondd, ne csak a valódit”, nyilvánvaló a Jézuska igazsága. S ez legkésőbb akkor derül ki, amikor az ember fia a saját gyermekeinek varázsolja aztán a szenteste csodáját, ami lehetetlen lenne a Jézuska hathatós közreműködése nélkül.

De térjünk vissza a szaloncukrokhoz! Rezeda Kázmér s a többi gyermek akkoriban szerette azokat a szaloncukrokat. Mégis valamiért úgy volt, hogy megkötözés alatt soha senkinek nem jutott eszébe, hogy megegye a barnát és a fehéret, pedig eléggé nagy volt a kísértés, ugyebár. Azután eljött a szenteste, a Jézuska meghozta a fát, Jézuska két jobbkeze, Nagymama és Anya meghozta a halászlét, a rántott halat (ezeket az ember fia akkoriban elutasította), továbbá a rántott húst, a krumpli- és babsalátát, olykor a gesztenyével töltött pulykát, a töltött káposztát, a hókiflit és a bejglit, az ember fia bambára ette magát, de hiába, mert a szaloncukrok elkezdtek csábítóan mosolyogni a fán, mint holmi örömlányok, szemérmetlenül kínálgatták magukat, és elindult a macska-egér játék.

Az ember gyereke meg akarta enni a szaloncukrokat. Az ember gyerekének a szülei és nagyszülei pedig ellenezték ezt. Ez vezetett a háborúhoz. A háború pedig mindig a gyerekek győzelmével végződött, a szülők és a karácsonyfa feltétel nélkül kapituláltak. Nem kellett ehhez erőszak, csak csalás. Az ember gyereke ugyanis a napok folyamán hosszabb időkre egyedül maradt a szobában a fával. Olyankor pedig óvatosan kicsavarta a szaloncukor papírját, és belekukkantott: amennyiben barnát vagy fehéret pillantott meg odabent, kivette, megette, a papírt pedig ügyesen visszacsavarintotta, ügyelve, hogy a levegőtől legyen neki tartása, mintha nem lenne üres. Bizony!

Ha pontosan meg akarjuk fogalmazni tehát, akkor az történt, hogy az ember gyereke már nagyon fiatalon megtanulta be- és visszacsomagolni a semmit úgy, mintha valami lenne, vagyis az ember gyereke már nagyon fiatalon erős korrelációt mutatott az ún. „létező szocializmussal”. Aztán ez elmúlt. Még később pedig kiderült, hogy a semmi becsomagolásában és valamiként tálalásában a „létező kapitalizmus” mutatja a legnagyobb korrelációt a „létező szocializmussal”, de ez innentől kezdve teljesen más történet, amelybe Rezeda Kázmérnak már semmi kedve sem volt belemélyedni, leginkább talán azért, mert időközben megismerte azt a szót is, hogy korreláció, és még más szavakat, amelyekről azt hitte, jelentenek valamit, de kiderült, hogy nem, nem jelentenek semmit.

Így aztán maradt az a bizonyosság, hogy a rózsaszínű szaloncukrok maradtak fenn legtovább a fán. A karácsonyfán, amely mindig „leevődött” vízkeresztre. Leevődött róla a barna és a fehér szaloncukor, végül a rózsaszínű is, leevődött róla a habcsók – abból is előbb a fehér, utóbb a rózsaszínű, úgy tűnik, ami rózsaszínű, az nem finom soha –, a tűlevelek is lehullottak, és az ember gyereke elkezdte várni a tavaszt, hogy mehessen végre biciklizni.

Manapság nagy a választék szaloncukorból is. Ám a kötözés valahogy kiment a divatból. Szép tálakba kerül a szaloncukor, legfeljebb a fa alá. És legjobb a zselés. A csomagolás is sokkal szebb. Csak mintha Jézuska maradozna el valahogyan. Rezeda Kázmér pedig azon töprengett, ez az elmaradozás összefügg-e bizonyos korrelációkkal…