A rossz pálinkák aztán összegyűlnek, felszaporodnak, előbb a konyhaszekrény hátsó és alsó zugait foglalják el, aztán a stelázsi alsó polcait, végül beköltöznek mindenüvé, elborítják a házat, a sufnit, a szerszámos odút, a mindent… Ezt gondolta magában Rezeda Kázmér, amikor beköszöntött az ősz, és az ember elkezd behúzódni, aminek elkerülhetetlen következménye a pakolás.
– Megint el kell pakolni mindent, utána meg elő kell pakolni a másik mindent – gondolta még Rezeda Kázmér, ami annyit jelentett, hogy a nyári holmik, alkalmatosságok helyet cserélnek a téli holmikkal és alkalmatosságokkal. E helycsere közben pedig állandóan rossz pálinkákba botlik az ember.
A rossz pálinkák, azon túl, hogy belakják az egész teret, előszeretettel álcázzák is magukat. Ez úgy történik, hogy az ember általában kapja a rossz pálinkát. Mármint ajándékba, így aztán nincs mód azon nyomban megszabadulni tőle, a jó neveltetés velejárója ugyanis, hogy az ajándékot meg kell becsülni.
Na most, vannak a könnyebb esetek. „Magam főztem, Rezeda úr, abból a kis nemtudom szilvából, fogyassza egészséggel, jó erős, tiszta…” És átadásra kerül egy műanyag ásványvizes palack vagy egy műanyag kólásüveg, immáron címke nélkül, benne a jó erőssel.
Aztán odahaza a megajándékozott beleszagol, és pontosan tudja, megérkezett a pokol tornácára. De – hiába, az az átkozott jó nevelés! – muszáj meg is kóstolni, és akkor bizonyosságot nyer a sejtelem, amely szerint boldogságos Tar Lőrinc pokoljárása kismiska volt a „jó erős” kóstolásához képest. Az ilyesféle dolgokat rejtő műanyag palackok kerülnek aztán a konyhaszekrény nehezen megközelíthető zugaiba, hátha egy takarításkor összekeveredik minden, és padlófényként leheli ki ártó, gonosz lelkét az a „jó kis erős”.
De, mondom, ez a könnyebbik eset. Ugyanis vannak az álruhás rettenetek.
Azok is ajándékként érkeznek – ne feledjük, hogy egyfelől a pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve, másrészt az ördög is bibliai idézetekkel kísértette a pusztában bolyongó Jézust. Szóval jön az ajándék, gyönyörűséges korondi mázas cserépben, gondosan leviaszolt dugó alá rejtve – a tavalyi, Rezeda úr, a legtisztább gyümölcsből van, magam válogattam, kisüstön főtt, feltámasztja a halottat is! – szól a használati utasítás, Rezeda Kázmér pedig hazaviszi a korondit, megtöri a viaszt, tölt, belekóstol, és megállapítja magában, a készítőnek igaza volt, ettől felül a halott is, és sírva fakad nyomban, hogy hagyják már békességben elpusztulni végre. Így aztán a korondik is beköltöznek alsó polcokra, legfelső polcokra, mindenüvé.
