VÍVÁS
Ugyan még mindig hajlamosak vagyunk illúziókat kergetni és magunkat a vívónagyhatalmak közé sorolni, de ez az állítás már régóta nem igaz, sőt annak is örülhetünk, hogy az éremtáblázaton egy arany-, egy ezüst- és egy bronzéremmel az ötödik helyen zártunk. A sportág nagyhatalmai, az olaszok, a franciák és az oroszok utcahosszal megelőznek bennünket.
Nimes-ben a legtöbb érmet a hazai versenyzők nyerték, tízszer is dobogóra állhattak, ám a négy világbajnoki címet begyűjtő olaszok és oroszok az éremtáblázaton eléjük kerültek. Mi valójában a németekkel (4 érem), a svájciakkal, a románokkal (3-3) és a lengyelekkel (2) vagyunk egy színvonalon, de lassan már ehhez az eredményhez is bravúr kell, hiszen a keleti szomszédainkon kívül valamennyi riválisunk jobb körülmények között készül.
Miközben világszerte – főleg megélhetési okokból – több tucat magyar edző okítja az ellenfeleinket, addig a lengyelek évekkel ezelőtt kiemelt fizetésekért hazahívták mestereiket, s bár ez még a felnőttek eredményein látványosan nem látszik meg, gyaníthatóan még ebben az évtizedben eredményt hoz a befektetésük.
De térjünk vissza a kezdeti nehéz napokra, az egyéni versenyekre, amikor sorozatos kudarcok érték versenyzőinket. A legfájóbb kétségtelenül a női párbajtőrözők harmatos szereplése volt, hiszen úgy tűnt Mincza Ildikó ismét jó formában várja a vb-t, Nagy Tímea olimpiai bajnokként, a most zárult Világkupa-sorozat győzteseként állhatott pástra, ám egyetlen magyar induló sem jutott be a legjobb nyolc közé. A fegyvernem történetében erre még soha nem volt példa… S hogy a hideg zuhany teljes legyen, a hagyományok alapján mindig megkülönböztetett érdeklődéssel kísért férfi kardvívásban is semleges nézőként követhettük a finálét.
A nyitónap elszomorító mérlegén egyéniben csak Mohamed Aida tudott javítani, az MTK női tőrözője volt az egyetlen magyar, aki a legjobb nyolc közé jutott, de a dobogóra ő sem állhatott fel. Mohamed esete ugyancsak elgondolkodtató, hiszen akár a megbízhatóság szobra is lehetne – évek óta vb-n is, olimpián is a legjobb nyolc közé kerül –, ám ott rendre vereséget szenved…
Az egyéni szereplés újfent igazolta, a magyar vívásból hiányoznak az olyan extraklasszisok, mint a francia női párbajtőröző Flessel-Colovic; az olasz női tőröző Vezzali; az orosz kardozó Pozdnyakov. Ők rendre az esztendő legfontosabb versenyén hozzák a legjobb formájukat, s ha nem is győznek mindig, a dobogóra általában felállhatnak.
Amennyire elszomorító a nagy egyéniségek hiánya, annyira megnyugtató, hogy a szűk hazai élvonal csapatban még mindig képes felvenni a versenyt a nagyhatalmakkal. Női párbajtőrözőinket ugyan a győzelemre esélyesek között tartjuk számon, ám ebben a fegyvernemben is kiegyenlítettebb lett a mezőny, s már nem törvényszerű a győzelmük. Férfi kardozóink kifejezetten jól vívtak, s egy olyan fiatal csapat harcolta ki az ezüstérmet, amelyik a következő esztendőkben a dobogó tetejére is felállhat.
A pálmát a rutinos férfi párbajtőrözők vitték el, akik az elmúlt években hullámzó teljesítményt nyújtottak, de ismét igazolták: együtt klaszszisok. Imre Géza talán még az atlantai egyéni bronzérmének a kiharcolásakor sem vívott olyan káprázatosan, mint a zárónapon az elődöntőben és a fináléban, de Kulcsár Krisztiánra vagy Fekete Attilára sem lehetett panasz. A legfontosabb pillanatokban valamennyien hozták magukat. A csapatfőnök természetesen Kovács Iván volt, aki mostanában már az újságírással is foglalkozik, de remélhetően éppen a mostani siker megerősíti abban, hogy érdemes lesz még Athénban is pástra lépniük, mert a hiányzó olimpiai aranyérmet három év múlva megszerezhetik.
People Smugglers Adopt New Tactic at Hungarian Border
