Fiaink elméletben ismerték a receptet, de amit az első félidőben kifőztek belőle, az nem vallott mesterszakácsra. Hisz mindaz, amitől tartottunk, amit elkerülni vágytunk, bekövetkezett: a mieink technikai hibáit, bizonytalankodásait kihasználó dánok labdaszerzéseikkel, a 30 perc során majd 50 százalékos hatékonysággal védő Landin bravúrjaiból és az őket túlságosan is tisztelő szlovén bírók ítéleteiből indulva robogtak, és meg sem álltak a hálónkig. 5–13-nál, majd szünetben 11–18-nál is azt találgattuk: atya ég, mi lesz ebből? Aztán az lett, hogy a fergeteges második periódust produkáló csapatunk egyre jobban és egyre közelebbről gyötörte, 26–27-nél már-már utol is érte Európa-bajnok riválisát, amely végül orrhosszal, 28–26-tal célba vánszorgott előtte.
Tipikus magyar póz és sors, különösen kézilabdában. A csúcsot támadjuk, már épp kitűznénk a zászlót, de az utolsó pillanatban valamiért nem sikerül. Maradéktalanul büszkék lehetünk – annak kell lennünk –, maradéktalanul boldogok nem. Az idő ebben az esetben tényleg a legjobb orvos, napok, hetek múltával minden a helyére kerül, de a meccs lefújása után még ziháló tüdőből, zaklatott lélekből törnek elő a fenti kettősséget tükröző szavak. Lékai Máté első lendületből például azt mondja: „Nagyon szomorú vagyok, mert a második félidőben játszottunk a legjobban a világbajnokságon, mégsem sikerült fordítanunk. Nagy volt a hátrányunk, bár szerintem az első félidő alapján is túlzott a hétgólos különbség. Szünet után viszont végig mi irányítottunk, a dánok nem tudtak mit kezdeni velünk, ott voltunk a nyakukon, lehet, hogy túlzás, de szinte úgy találták a góljaikat.”
Harsányi Gergő pár perccel később érkezik, és már ennyi is számít, ez süt a szavaiból, az érzéseiből: „Picit csalódott vagyok, mert ott volt előttünk a nagy lehetőség, hogy továbbjuthatunk, a világ négy legjobbja közé. Az mutatta meg az erőnket, hogy hétgólos hátrányban is összeszedtük magunkat, magyaros daccal játszottunk, olyan alapon, nehogy már azt higgyék a dánok, hogy ennyivel jobbak nálunk. Tartást adott az a fekete karszalag is, amit a hétfőn elhunyt Kanyó Antal miatt viseltünk. Szóval, szomorkodhatunk is, de összességében nagyon büszke vagyok a magyar válogatottra.”
Pillanatig eltűnődik az ember, képesek vagyunk-e magunkról elfogulatlanul ítélni, amit hiszünk és látunk, olykor nem délibáb-e, de északról érkezik az igazolás. A közelmúlt legkiválóbb balszélsője, a dán televízió kommentátoraként dolgozó Lars Christiansen ugyanis érdeklődésünkre kijelenti: „Az első félidőben fantasztikusan kézilabdáztunk, emiatt egy kicsit kiengedtünk, és onnan már nagyon nehéz újra felpörögni. A magyarok ezt megérezték, nem adták fel, és a világ öt-hat legjobb csapata között bármi megtörténhet, még ilyenkor, 18–11-es szünet után is.” Úgy gondolja tehát, a magyar válogatott ott van a világ öt-hat legjobb együttese között, kérdezünk vissza, mire megerősíti: „Szerintem ott. Sőt, a vb előtt azt mondtam, négybe várom a magyarokat. Persze nem tudhattam, hogy velünk játsszák majd a negyeddöntőt, de az olimpián láttam őket, és nagyon meggyőzőek voltak. Bármikor bejuthatnak a legjobb négy közé.”
Spanyolországban azonban hivatalosan a 8. helyen zártak, mert a rangsort a csoportból továbbjutott ellenfelektől szerzett pontok határozták meg, és a mieink csak Egyiptomot verték. Nem csoda, hisz a horvátok és a spanyolok elődöntősök, és ha a horvát–dán, valamint spanyol–szlovén párharcban is bejön a papírforma, ők vívhatják a finálét. Úgyhogy helyesebb és pontosabb nem hivatalosan az 5-8. helyre tenni válogatottunkat, az oroszokkal, a németekkel, a franciákkal egy kasztba. Elképesztően előkelő társaság, három kontinentális nagyhatalom mellett. Amikor ezt felvetem Mocsai Lajos szövetségi kapitánynak, rögvest rávágja: „Ezt így le is írhatod, ahogyan elmondtad, teljesen egyetértek vele. Harmadik éve dolgozom a válogatottal, ezalatt nem kerültünk ki egyszer sem a nyolcból, és a legnagyobb érték a stabilitás.”
Ami, az általános értékelésből kicsit visszacsapva a szerda éjszakába, az első félidőben hiányzott. Mocsai szerint sorsdöntő, hogy a dánok a nyolcaddöntő után egy nappal többet készülhettek, amikor az órák, a percek is számítanak. Úgy fogalmaz, mindig is talány marad számára, az első félidőben miért hiányzott csapatunkból a kellő határozottság, miért csak szünet után melegedtek bele, találták meg a szükséges tempót a fiúk. Aztán ismét visszatér a „történelmi távlathoz”, amint azt fejtegeti: „Érthető, ha most nem fogok örömömben kézen állni, mert megvolt rá az alkalom, hogy még feljebb lépjünk, de a magyar kézilabdát benn tartottuk a világ közvetlen élvonalában, a célunkat elértük. Ez, hála istennek, nagyon komoly eredmény, különösen ilyen nehéz év után, amikor nyár óta az olimpia miatt nem volt megállás, a kulcsjátékosok kiesése leszűkítette a variációs lehetőségeinket, a vb előtt összesen négy komplett edzést tudtunk tartani. Nagy dolog, hogy megőriztük a pozíciónkat, de ha továbbra is tartani akarjuk azt, mindenképpen pótolnunk kell a korosztályos képzésben megmutatkozó hiányosságainkat. Amíg pedig ez – többek között a nemzeti kézilabda akadémia révén – sikerül, addig tökéletesen kell gazdálkodni a meglévő erőinkkel. Emellett folyamatosan fejleszteni kell a sportdiplomáciánkat, például alapkérdés, ne rendezzenek vb-t magyar játékvezetők nélkül.”
2009-ben hatodikként, 2011-ben hetedikként, 2013-ban nyolcadikként horgonyzott tehát le válogatottunk a világbajnokságon, ám míg a két előző eredményt középdöntőben és helyosztókon érte el, most matematikai műveletek sorolták be nyolcadiknak. Azaz évek óta ugyanott vagyunk, ahol voltunk – a londoni olimpia negyedik helyét tekintve olykor még előrébb is –, ám ez messze nem stagnálást jelent. Épp ellenkezőleg; száguld, rohan a nemzetközi kézilabdázás, és a magyar csapat tartja ezt az őrült tempót.
Az előttünk haladók nyakán lihegünk, ugyanakkor a tarkónkon érezzük a minket üldözők leheletét is.
