Mocsai Lajosnak hat esztendei női kapitányi pályafutása során az 1999-es, norvégiai vb-n volt a legkiemelkedőbb csapata. Kökényék kilenc mérkőzésükből nyolcat remek játékkal nyertek, oktatták az oroszokat, a koreaiakat, a németeket és a dánokat. Egyetlenegyszer kaptak ki, a házigazdáktól, a negyeddöntőben. Így aztán ötödikek lettek. El is kerülhették volna a skandinávokat, ha előzetesen feladják egy meccsüket, mint ennek érdekében az oroszok és a koreaiak tették. Ők azonban meglepetésre már a nyolcaddöntőben elbuktak, így egyszerre váltak közmegvetés és köznevetség tárgyává. Az ötödik magyar csapat pedig a külvilág szemében felmagasztosult, majd egy évre rá, Sydney-ben éppen Norvégia legyőzésével, a szakmabeliek és a játékvezetők rokonszenvét is élvezve jutott be az olimpiai döntőbe.
Aki nagyon okos akart lenni a szombati magyar–algériai csoportmeccs előtt, annak nem ártott ezt az emléket is felidéznie. Hisz egyesek úgy kalkuláltak, ha kikapunk az araboktól, a negyeddöntőtől lényegesen könnyebb ágra kerülhetünk. Csakhogy ehhez előzetesen meg kell kapaszkodni a nyolcaddöntőben, és innentől lásd 1999, Norvégia. Amikor Mocsaitól megkérdeztem, benne felrémlett-e e tizennégy évvel ezelőtti történet – akkor is kapta a tanácsokat itthonról, persze tét nélkül –, nem minden indulattól mentesen felelte: „Persze. Meg az is, hogy a 2000-es Eb-n sem féltünk attól, hogy az elődöntőben kifogjuk a házigazda románokat, mégis Európa-bajnokok lettünk. A csapat most is egyetértett azzal, hogy a tisztességes, becsületes utat járjuk, mert hosszú távon csak az térül meg. Azokban a kívülállókban, akik kombinálni kezdtek, valószínűleg fel sem merült, ezzel mekkora pluszterhet raknak ránk, mintha nem lenne rajtunk egyébként is éppen elég.”
Pedig volt, és Császár Gábor betegsége tovább élezte a helyzetet. A klasszis irányító már az előző mérkőzést is holtsápadtan, többször hibázva kóvályogta végig, szombat délelőtt még megkísérelte a mozgást, de este már ki sem jött a csarnokba.
Kezdetben az algériaiak is úgy kézilabdáztak, mintha a fél csapatuk és az eszük otthon maradt volna; a mieink a szünetben 14–8-ra vezettek, ezzel minden összeesküvés-elméletet meg is haladtak. Tatai Péter tíz védés mellett csupán nyolc gólt kapott harminc perc alatt, majd a folytatásban már a kispadról szurkolt Mikler Rolandnak, és mindezt, valamint a 29–26-os végkifejletet így kommentálta: ,„Az első félidőben sokkal jobban védekeztünk, aztán kicsit hamar kiengedtünk. Előre megbeszéltük, hogy cserélünk, mert a nyolcaddöntő előtt lényeges, hogy mindenki játékban legyen. A lengyelek ellen sem az számít, ki mennyi időt tölt a pályán, csak a győzelem a fontos.”
Lékai Máténak, a Császár kiválása miatt egyedül maradt irányítónak is az volt. Ancsinnal és Harsányival holtversenyben ő lőtte a legtöbb gólt – ötöt –, ő játszott a legtöbbet, pedig már a meccs elején összefejelt a rá kilépő riválisával, majd az interjúzónában is inkább olyan benyomást keltett, mintha bokszmeccsről távozna. Nem tagadta, bizony rájár a rúd, de nagy ügyet nem csinált belőle: „Ha véletlenül vagy szándékosan megütik az orromat, elkezd vérezni és fájni. De ez csak kisebb sérülés, együtt kell és lehet élni vele, mérkőzés közben eszembe sem jut. Az meg végképp nem, hogy vigyázzak, féljek emiatt.”
Félni mostantól aztán tényleg nem szabad, hiszen következik az egyenes kieséses szakasz. A nemzetközi szövetség ugyanis, a középdöntős lebonyolítást törölve, visszatért a 20. századi módihoz; fiaink legutóbb 1999-ben, Egyiptomban vívtak klasszikus vb-nyolcaddöntőt, amit az utolsó másodpercben kapott góllal veszítettek el a franciákkal szemben. Hétfőn hasonlóan kiélezett csata várható, hisz a C csoportban második lengyelek 2007-ből vb-ezüstöt, 2009-ből vb-bronzot őriznek a vitrinjükben. 2011-ből pedig azt a fájó emléket a lelkükben, hogy éppen a magyarokkal szemben maradtak alul a 7-8. helyért, a mieink ennek köszönhetően vehettek részt az olimpiai selejtezőn, majd az olimpián, ahol negyedikként zártak. A lengyelek ellenben lemaradtak Londonról, és Mocsai Lajos szerint ez pluszösztönzést ad még mindig nekik. ,,Előre megmondtam, hogy akik nem jutottak ki az olimpiára, azok a vb-n jól szerepelnek majd – kezdte Mocsai –, és igazam lett, mert az oroszok, a németek, a szlovének és a lengyelek is remekelnek. A C csoport első három helyezettjét azonos erejűnek érzem, a lengyelek azzal tűnnek ki közülük, hogy fizikálisan ők a legjobbak és nekik a legnagyobb a nemzetközi tapasztalatuk. Akik hiányoznak tőlünk, azokra nagyon nagy szükségünk lenne, ezért azt hiszem, a lengyelek valamivel most esélyesebbek nálunk. De egy ilyen jelentőségű mérkőzésen ezt a hátrányt ki lehet egyenlíteni, minden megtörténhet. És mindent megteszünk azért, hogy tényleg meg is történjen.”
Végszónak is megteszi. Hétfőn 21.30-tól úgyis a tettek beszélnek. Válogatottunk a 2009-es vb-t a hatodik, a 2011-est a hetedik helyen fejezte be; a magam részéről a nyolcadikkal most vígan beérném. Aztán ha úgy adódik, kedden felülvizsgálom e véleményemet.
