Mocsai Lajosnak hat esztendei női kapitányi pályafutása során az 1999-es, norvégiai vb-n volt a legkiemelkedőbb csapata. Kökényék kilenc mérkőzésükből nyolcat remek játékkal nyertek, oktatták az oroszokat, a koreaiakat, a németeket és a dánokat. Egyetlenegyszer kaptak ki, a házigazdáktól, a negyeddöntőben. Így aztán ötödikek lettek. El is kerülhették volna a skandinávokat, ha előzetesen feladják egy meccsüket, mint ennek érdekében az oroszok és a koreaiak tették. Ők azonban meglepetésre már a nyolcaddöntőben elbuktak, így egyszerre váltak közmegvetés és köznevetség tárgyává. Az ötödik magyar csapat pedig a külvilág szemében felmagasztosult, majd egy évre rá, Sydney-ben éppen Norvégia legyőzésével, a szakmabeliek és a játékvezetők rokonszenvét is élvezve jutott be az olimpiai döntőbe.
Aki nagyon okos akart lenni a szombati magyar–algériai csoportmeccs előtt, annak nem ártott ezt az emléket is felidéznie. Hisz egyesek úgy kalkuláltak, ha kikapunk az araboktól, a negyeddöntőtől lényegesen könnyebb ágra kerülhetünk. Csakhogy ehhez előzetesen meg kell kapaszkodni a nyolcaddöntőben, és innentől lásd 1999, Norvégia. Amikor Mocsaitól megkérdeztem, benne felrémlett-e e tizennégy évvel ezelőtti történet – akkor is kapta a tanácsokat itthonról, persze tét nélkül –, nem minden indulattól mentesen felelte: „Persze. Meg az is, hogy a 2000-es Eb-n sem féltünk attól, hogy az elődöntőben kifogjuk a házigazda románokat, mégis Európa-bajnokok lettünk. A csapat most is egyetértett azzal, hogy a tisztességes, becsületes utat járjuk, mert hosszú távon csak az térül meg. Azokban a kívülállókban, akik kombinálni kezdtek, valószínűleg fel sem merült, ezzel mekkora pluszterhet raknak ránk, mintha nem lenne rajtunk egyébként is éppen elég.”
Pedig volt, és Császár Gábor betegsége tovább élezte a helyzetet. A klasszis irányító már az előző mérkőzést is holtsápadtan, többször hibázva kóvályogta végig, szombat délelőtt még megkísérelte a mozgást, de este már ki sem jött a csarnokba.
Kezdetben az algériaiak is úgy kézilabdáztak, mintha a fél csapatuk és az eszük otthon maradt volna; a mieink a szünetben 14–8-ra vezettek, ezzel minden összeesküvés-elméletet meg is haladtak. Tatai Péter tíz védés mellett csupán nyolc gólt kapott harminc perc alatt, majd a folytatásban már a kispadról szurkolt Mikler Rolandnak, és mindezt, valamint a 29–26-os végkifejletet így kommentálta: ,„Az első félidőben sokkal jobban védekeztünk, aztán kicsit hamar kiengedtünk. Előre megbeszéltük, hogy cserélünk, mert a nyolcaddöntő előtt lényeges, hogy mindenki játékban legyen. A lengyelek ellen sem az számít, ki mennyi időt tölt a pályán, csak a győzelem a fontos.”
