Emberfelettit küzdött Lesták a Himalájában

Mínusz 40 fok, 120 km/h-s szél, elfagyott testtájak, trombózis. Így mászott 8000 méter fölé egy magyar nő.

A Föld 14. legmagasabb csúcsán még soha nem járt magyar hegymászó. A hegyet a helyiek úgy hívják, „Tető a füves síkságok fölött”. A nepáli határtól néhány kilométerre, Tibet déli, középső részén található 8027 méteres magaslatra 1964-ben kapaszkodott fel elsőként egy kínai mászó. A gleccserszakadékokkal szabdalt hegynek többnyire csak a Központi-csúcsáig (8013 méter) merészkednek a sportolók. Az első magyar 8000-es expedíció éppen ezt hódította meg. Lesták Erzsébet a főcsúcsot ostromolta, és először magyar nőként feljutott a Központi-csúcsra.

Lesták életútja

Honfitársunk 1996 óta foglalkozik hegymászással, elsőként az Etnát célozta meg. Az Alpok, a Magas-Tátra, az Elbrusz és az Atlasz után Lesták Erzsébet magasabb csúcsokra is eljutott: az Andok és a Pamír 7000-es magaslatai mellett megmászta a Csu Ojut a Himalájában, ekkor jutott először 8000 méter közelébe.

– Furcsa
– Ennél már csak az volt furcsább, amikor észrevettem, hogy mindenki simán elhúz mellettem fölfelé. Ilyen puding lennék? – kérdeztem magamtól, aztán rájöttem, hogy mind oxigénnel haladnak. Felértek a következő táborba, beültek a sátorba, és szívták az elvesztett oxigént a palackból.

– Ez morálisan eléggé támadható. A hegymászóetikett szerint legalábbis a palack és serpa nélküli a tiszta mászás, nem?
– De. Amikor a serpákkal beszéltem erről, mondták, hogy ne csodálkozzam ezen, sokan csinálják így.

– Végül akkor egyedül mászott?
– Nem, ezt nem vállaltam volna. Béreltem egy serpát.

– A Nanga Parbatot megmászó Török Zsolt nemrég azt mondta nekem, őt nagyon megviselte Erőss Zsolt és Kiss Péter halála a Kancsendzöngán, és rossz ómenként tekintett a tragédiára. Önnek is voltak hasonló érzései indulás előtt?
– Néhány percre laktunk egymástól Erőss Zsolttal. Nem mondom, hogy alaposan ismertük egymást, de jóban voltunk, így engem is nagyon megviselt a halála. Az viszont nem fordult meg a fejemben, hogy emiatt lemondjak az expedícióról, amire közel egy évet készültem. Mászás közben persze gondoltam mindkettőjükre.

---- A serpák nem emberek ----

– Szeptember elején értek az alaptáborba, aztán jöttek az akklimatizációs túrák. Minden rendben haladt?
– Igen. A kettes táborig mentünk, aztán vissza. Két nap pihenő után vágtunk neki a csúcsnak.

– A kikötelezés hogyan zajlott, az egész alaptábor csinálta?
– Három serpa segített a csoportunknak. Az alaptáborban alig húszan voltunk, mivel ez egy nagyon nehéz, veszélyes hegy. Az alap- és az egyes tábor között volt például egy méretes gleccser. A magukat profiként beállító angol mászótársaink háromszor vágtak neki, és egyszer sem jutottak keresztül rajta. A hegy emellett tele van jéghasadékokkal, így serpák és kikötelezés nélkül lehetetlen haladni. A mi serpáink csinálták meg a kettes táborig az utat, majd amikor elfogyott a kötelük, kértek a német-svájci csapattól. Nem adtak. Végül segítőink három napig tárgyaltak a spanyol Carlos Soria serpáival, és megállapodtak.

– Riasztóan hangzik.
– Az is volt. Ráadásul állandóan fúj a szél, nagyjából 100-120 kilométer/óra sebességgel. Ez mínusz negyven fokkal párosulva komoly akadályt jelent. Az injekciós tűben lévő vérhígító megfagyott, amint elővettem, alig tudtam beadni. Az állam és az ajkam szintén elfagyott, picit tartottam is tőle, hogy maradandó nyoma lesz, de szerencsére nem jártam pórul.

– Tudott rendesen enni?
– Alig valamit. Nagyon ideges voltam. Néhány szelet csokit tudtam magamba erőszakolni. Az ivásra viszont kínosan odafigyeltem.

– A sok nehézség után pici csúszással indult a csúcstámadás.
– Szeptember 26-án indultunk, hajnali kettő körül. Ráadásul eredetileg a 3-as táborban beszéltük volna meg a csoporttal, hogy ki megy a főcsúcsra és ki a központira. Mire felértem, már eldőlt, hogy előbbit senki sem próbálja meg, így persze én sem tudtam nekivágni.

– Meddig tartott a csúcsmászás?
– Huszonhat és fél órán keresztül. A hatalmas vihar miatt lefelé a köteleket is alig találtuk meg, derékig ért a hó. Carlos Soria a végén fel is küldte értem az egyik serpáját a kettes táborig. Kedves volt tőle, de szerencsére nem volt rá szükség, hogy megmentsenek.

– Ezek szerint a 3-as tábor és a csúcs közötti szakasz volt a legnehezebb?
– Nekem igen. Valameddig jutott kötél, de volt, ahol szabad kézzel másztunk.

– Ezért nem is tudtak elmenni a főcsúcsig?
– A kíméletlen idő miatt. Egy serpa megpróbálta, de ő is visszafordult. Pedig ők azért elég nagy teherbírásúak. Amikor nálam 40 százalékos véroxigénszintet mutatott odafent a gép – ez halálközeli állapot –, a serpánál ugyanez 92 százalék volt.

– Milyen érzés volt a csúcson állni?
– 5-10 percig tartott, és alig-alig bukkant elő a nap a felhők közül, szóval nem volt kifejezetten látványos.

– Volt más nő önön kívül a csapatban?
– A miénkben nem. A német-svájci csoportban voltak ketten. Ők is oxigénnel másztak.

– Gondolom, az alaptáborba érve így azért nem maradt el a gratuláció. Nőként, egyedüliként oxigén nélkül sikerült megmászni a hegyet.
– Igen, gratuláltak, Soria fél órán keresztül rázta a kezemet. Felajánlotta, hogy visszakísér az orvos, ha nagyon gyenge lennék. Gondoltam magamban: ennyire rosszul néznék ki? Valószínűleg így is volt.

– Várja a többi nyolcezres, akár befejezhetné, amit a Magyarok a világ nyolcezresein sorozattal Kollár Lajos és Erőss Zsolték elkezdtek.
– Szép sorjában szeretnék haladni. Most hagynom kell időt a regenerálódásra, aztán jövőre jöhet egy-két hétezres. Utána pedig a többi.

– Van még nyolc nyolcezres, amelyen nem állt magyar, bőven van választási lehetőség.
– Ez így van. Én hármat mindenképp szeretnék megmászni. Meglátjuk, sikerül-e.