A londoni olimpia negyeddöntőjében válogatottunk ugyan kétszeri hosszabbítás után 34–33-ra győzött, de azt a mérkőzést korábban gyakorlatilag elveszítette. A papírforma alapján tulajdonképpen már a kezdő sípszóra, hiszen a túloldalon a csoportkört száz százalékos teljesítménnyel zárt, a franciákat is legyőzött rivális állt a mieinkkel szemben, akiket addig a spanyolok és a horvátok nagyon, a dánok kicsit elvertek. Ehhez képest végig fej fej mellett haladtak a felek, de tizennégy másodperccel a duda előtt, 26–27-nél, amikor az északiak ráadásul heteshez készülődtek, úgy tűnt, minden hiába. Normális csapat innen nem bukhat. A gól jó, a mellé jó, a fölé jó. Az égbe hajított labda egyenesen remek. Csak a kapust nem szabad eltalálni.
Az izlandiak mégis ezt tették. Sőt súlyosbítandó a szarvashibájukat, nem zártak vissza, hogy szükség esetén, úgymond taktikai szabálytalansággal megakasszák az esetleges ellenakciót, hanem elöl maradtak ünnepelni. Amire végül nem nyílt alkalmuk. Mert a Fazekas kapusról kipattanó labdát így elöl tisztán kaphatta Lékai, aki egy ember kicselezésével ziccerbe került, és azt értékesítette is. Innentől már sorsszerű volt a magyar diadal, amelynek különleges értékét, egyediségét mindjárt az első reakciók tükrözték.
A kajak-kenu-pályáról épp az ünneplésre beeső kollégák, bár két magyar arany bizsergető élményét hozták magukkal, vérmérsékletüktől függően keseregtek vagy átkozódtak, amiért ilyen, életre szóló sportélményről maradtak le, a rivális extraklasszis csapatkapitánya, az akkor 39 esztendős, mindig választékosan fogalmazó Olafur Stefansson pedig folyékony halmazállapotban csak azt hajtogatta: nem tud mit mondani, ez lehetetlen.
Csakhogy kézilabdában a lehetetlen is lehetséges. Az is, hogy egy 300 ezer lelket számláló „jéghegy”, amely körülbelül háromszáz komoly kézilabdázót foglalkoztat, földrésznyi országok válogatottjait oktatja, de az is, hogy számára váratlan pillanatban oktatásban részesül. Mondjuk magyar óra formájában. Ám hogy ez így történjen, ahhoz valóban az kell, amire Mocsai Lajos szövetségi kapitány is utalt: hogy játékosaink képességei, hevületei ne csupán összeadódjanak, hanem megsokszorozzák egymást. A végeredmény a matematika – és a kézilabda – szabályai szerint persze lenullázódik, ha az egyik (csapat)tényező önmagában nulla, az izlandiak ellen ugyanis nem fér bele a hibapont, mert azt ők, ha mást nem is, rendre könyörtelenül kihasználják. Nem véletlen, hogy bár a 2008-as és a 2012-es Eb-középdöntőben sem győztek le az égvilágon senkit a mieinken kívül, de őket kétszer is nagyon. Mert stílusuk nem már-már művészi hatásában, virtuozitásában lehengerlő, mint a franciáké, a horvátoké, akár a spanyoloké, hanem olyan, mint egy könyörtelen vírus. A leggyengébb pontodon, azaz posztodon támad, és ha megtalálja, le is ver a lábadról.
Nem tudni, a Stefansson-utódnak kiszemelt, a tavalyi vb legjobb irányítójának megválasztott, a Kiellel már BL-győztes Aron Palmarsson kedd este csatasorba állhat-e, hiszen a norvégok ellen a nyolcadik percben megsérült, de társai vele vagy helyette is harcolnak majd, az bizonyos. Az ugyancsak kieli Gudjon Valur Sigurdsson, aki 9 gólt vágott vasárnap, a roppant hatékony, de még idegesítőbb kapus, Björgvin Gustavsson (nem is kétséges, egy Piedone filmben ő kapná az első pofont), vagy a tudomány mai állása szerint szabályos eszközökkel foghatatlan beállós, Robert Gunnarsson.
De jöjjenek, nincs ezzel semmi baj, az a dolguk. Csak jöjjenek végre a mieink is! Mert az ő dolguk meg az lenne.
