Az évforduló és a téma kapcsán olyan sportolókat kerestünk meg, akik nemcsak a magyar, hanem egy másik nemzet himnuszával is hangolhattak. Elsőként Valkay Erzsébetet kérdeztük, aki 2001-ben hazánk legjobbjaival lett Európa-bajnok vízilabdázó, de a pekingi olimpiára már az olasz válogatottal utazott. „Én abban a tudatban nőttem föl, hogy a magyar himnusz a legszebb a világon. Tény, hogy kicsit szomorkás, nem spannol föl a meccsre, egy perccel utána vízbe ugrani és egy százhúsz kilós ausztrál hústorony ellen küzdeni nem túl kellemes, de összetartó hatása biztos, hogy van.”
Valkay Erzsébet ma is Olaszországban él – Nápolyban értük utol, ahol ma már idegenvezetőként is dolgozik –, így az egyik legvidámabbnak tartott himnuszt is közelről ismeri: „Az olaszoké kimondottan induló jellegű, buzdít, s a római kortól kezdve felsorolja, hogy mit ért el a nemzet. Ezerrel ér véget, utána nekimennél egy sárkánynak is. A két himnusz közül ez pörget fel jobban, de a dobogó tetején inkább a magyar az, amelyik megríkat.”
Sportágat sem kell váltanunk, és itt az újabb példa. Gergely István 2000-ben még a szlovák válogatottal szerepelt az olimpián, ám négy, majd nyolc évvel később a magyarral lett aranyérmes. Neki gyerekkori emlékek jutnak eszébe nemzeti imánkról: „Én azon szocializálódtam, hogy édesanyám minden szilveszterkor sírt, amikor a himnuszt hallgatta a rádióban. Akkoriban még viszonylag korlátozott volt az átjárás Magyarországra, ám gyerekként nem értettem, miért váltja ezt ki belőle, de én is vele sírtam. Később világossá vált, hogy a magyarságot jelképezi számára.”
A ma már Benedek Tibor szövetségi kapitány segítőjeként dolgozó kapus azt mondja, neki nehéz ettől az emléktől elvonatkoztatnia, és tisztán a sport szemszögéből vizsgálni a magyar himnuszt. „Szerintem jobb a mérkőzések után hallgatni, mint azok előtt, ettől függetlenül nekem erőt ad, mert a családomat juttatja eszembe. Másokat melankolikus hangulata, lassú ritmusa visszavethet, de ez mindenkinél eltérő. Tény, arra nem okvetlen alkalmas, hogy fölpörgessen a meccsek előtt.”
Triscsuk Krisztina 2012 decemberében Európa-bajnoki bronzérmet szerzett a női kézilabdázókkal, ám korábban még az orosz utánpótlás-válogatottban szerepelt. Így nyilatkozott: „Furcsa volt, amikor először hallottam, de tetszik, ahogyan a szurkolók éneklik. Az oroszt és a magyart is tiszteletben tartom, ám a mérkőzésekre máshogy készülök. De imádok ott lenni a pályán, amikor szól a himnusz, nálunk rituálé, hogy közben egymás kezét fogjuk, erőt adva ezzel.”
A szintén kézilabdázó Gódorné Nagy Marianna a magyar után a 90-es évek elején az osztrák válogatottban is játszott – a mieinkkel bronzérmet szerzett az 1976-os olimpián –, s azt mondja, himnuszunk számára sohasem volt lehangoló: „A mai napig borsódzik tőle a hátam. Olyankor mindig azt látom magam előtt, hogy ott állok a pályán, s utána már ugrálunk, hogy kezdődhessen a mérkőzés.”
Mindezekből kitűnik, a himnuszról mindenkinek más jut eszébe, és nem feltétlenül számít, hogy egy-egy mérkőzés előtt balsorsról vagy víg esztendőkről éneklünk.
