Triscsuk Krisztina 2012 decemberében Európa-bajnoki bronzérmet szerzett a női kézilabdázókkal, ám korábban még az orosz utánpótlás-válogatottban szerepelt. Így nyilatkozott: „Furcsa volt, amikor először hallottam, de tetszik, ahogyan a szurkolók éneklik. Az oroszt és a magyart is tiszteletben tartom, ám a mérkőzésekre máshogy készülök. De imádok ott lenni a pályán, amikor szól a himnusz, nálunk rituálé, hogy közben egymás kezét fogjuk, erőt adva ezzel.”
A szintén kézilabdázó Gódorné Nagy Marianna a magyar után a 90-es évek elején az osztrák válogatottban is játszott – a mieinkkel bronzérmet szerzett az 1976-os olimpián –, s azt mondja, himnuszunk számára sohasem volt lehangoló: „A mai napig borsódzik tőle a hátam. Olyankor mindig azt látom magam előtt, hogy ott állok a pályán, s utána már ugrálunk, hogy kezdődhessen a mérkőzés.”
Mindezekből kitűnik, a himnuszról mindenkinek más jut eszébe, és nem feltétlenül számít, hogy egy-egy mérkőzés előtt balsorsról vagy víg esztendőkről éneklünk.
