Fradi-vezetés a Real Madrid ellen

Egy magyar klub egyszer pár centire volt a BL-ben a nyolcba jutástól. Nem a Fradi, nem a DVSC, hanem a Honvéd.

1995-ben, a Ferencváros BL-kalandja során is éreztük, bár még nem első pillanattól az utolsóig, hogy ez bizony más világ, nem a magyar futball szintje. A Fradi akkori sajtófőnökeként ezért is éltem meg feledhetetlen élményként a nyitányt, a 3-0-s zürichi diadalt a Grasshoppers felett. Pedig egészen a kezdőrúgásig feszengtünk, mert küldöttségünkből néhányan erősen és reménytelenül küzdöttek a BL-protokoll, a társas érintkezés és a sportdiplomácia alapszabályaival is. Hogy mást ne mondjak, már az első találkozás, a kölcsönös ajándékozás igen kínosra sikeredett: a svájciaktól öt pompázatos, aranyozott szöcskét (a Grasshoppers angolul szöcskét jelent, a klub jelképe is) kaptunk, mi cserébe átlátszó műanyag tokokba gyömöszölt Fradi-törülközőkkel kedveskedtünk.

Maga a meccs azonban szenzációsra sikeredett, a 3-0-tól felajzott baszk UEFA-delegátus fogadást ajánlott nekem: a következő körben, az Üllői úton 2-1-re legyőzzük a címvédő Ajaxot is. A 67. percig valóban 1-1-re álltunk, ám a vége 5-1 lett, nem ide. Két pontnál és egy illúziónál azonban sokkal többet veszítettünk, mert a Louis van Gaal edző által felhergelt holland klub és közvélemény néhány tagadhatatlan huhogás miatt rásütötte a rasszista bélyeget a Fradira. A záró mérkőzésen, Amszterdamban ezért körülbelül olyan viszolygással fogadtak minket, mint egy elvadult ázsiai hordát. Még szerencse, hogy közben megjártuk Madridot is, ahol a 6-1-es pofon dacára a latinos stílus és a magyar labdarúgás tisztelete miatt egyenrangú félként ismertek el bennünket. Én például Jorge Valdanóval, az 1986-ban argentin színekben világbajnok Real-sportigazgatóval egyeztettem a részleteket, és a legapróbb kívánságainkat is igyekezett teljesíteni. Azért amikor néhány játékosunk életében először betoppanva a Bernabeu-stadionba turista módjára fényképeszkedni kezdett, ismét saját magunkról alkottunk ítéletet. A Fradi azonban hat mérkőzésen öt pontot szerzett, Budapesten úgy játszott 1-1-et a Reallal, hogy Raúl a 74. percben mentette meg a döntetlent.

Visszafelé haladva az időben, ezzel elérkeztünk 1991-hez. A Mezey György által dirigált Budapesti Honvéd az első kvalifikációs körben nagy nehezen vergődött csak át az ír Dundalkon, de a csapatban egyértelműen sokkal több volt, ezért amikor a nyolcaddöntőre megkapta a Sampdoriát, a pánik helyett a „csakazértis” volt a reakció: na, most legalább megmutathatjuk! Majdnem meg is mutatták. A kispesti 2-1-es győzelmet követően Genovában úgy kaptak ki 3-1-re, hogy az utolsó percekben Pagliuca földöntúli bravúrral ütötte ki Negrau fejesét. (A videón 3:23-nál.) Ha az bemegy, idegenben lőtt több góljával a nyolcas csoportkör résztvevője a Honvéd, a kor sztárcsapata, a Lombardóval, Cerezóval, Vialli, Mancini ékpárral együtt áldhatta a szerencséjét.

A Samp' végül hosszabbítás után kapott csak ki 1-0-ra a Barcelonától a fináléban. A KEK-et pedig, ugyancsak 1992 májusában az a Werder Bremen nyerte, amelynek a nyolcaddöntőben a Ferencvárossal gyűlt meg a baja. A Fradi Lipcsei duplájával csupán 3-2-re maradt alul Brémában, az örömittas vendégdrukkerek gondolatban már ki is ejtették a németeket, hiszen azt skandálták nekik a levonuláskor: Auf Wiedersehen.

Aztán persze, a Fradival, a Honvéddal, a Debrecennel együtt szép lassan mi mondtunk búcsút az álmainknak.

Csupán a tények kedvéért rögzítsük, hogy legutóbb, 2013 nyarán a magyar bajnok Győri ETO vigasztalan teljesítménnyel bukott el a Maccabi Tel-Avivval szemben.