Mindmáig két magyar csapat szerepelhetett a labdarúgó BL-ben a főtáblán. Először a Ferencváros 1995, másodszor a Debrecen 2009 őszén. Legközelebb azonban a Budapesti Honvéd volt a nyolc közé kerüléshez, 1991 novemberében; bár abban a szezonban, még utoljára, BEK-nek nevezték a BL-t, de tévesen tették, hiszen a nyolc között már két négyes csoportban zajlott a küzdelem. A kispestieket a nyolcaddöntőben búcsúztató Sampdoria pedig meg sem állt a Barcelona elleni fináléig.
Múltidézésünket azonban kezdjük a két közelebbi emléknél. Annál is inkább, mert mindkét alkalommal kisebb – a „Loki” esetében inkább már nagyobb – csodának tekintettük a főtáblára jutást, és magyar futballcsodát mindig örömmel idézünk. A debreceniek kétségtelenül nagyon messziről indultak, amikor például első selejtező mérkőzésükön a Kalmar együttesét fogadták a Nagyerdőben, a svédek hevesen tiltakoztak amiatt, hogy nem edzhetnek a másnapi mérkőzés színhelyén. Felháborodásuk akkor sem csillapodott, amikor a derék hazaiak bizonygatták neki, hogy éppenséggel ott tréningeznek, csakhogy ők nem hitték el, hogy azon a pályán BL-kvalifikációs derbit merészelnek rendezni.
Szó se róla, kissé más miliőbe csöppentünk az E csoport 2009. szeptember 16-i Liverpool–DVSC nyitómeccsén. Az Anfield Roadon 42 ezer néző köszöntötte a kifutó csapatokat, a földkerekség talán legismertebb futballindulója, a You'll Never Walk Alone mintegy húszezer torokból szólt. Ott ültem a lelátón, borsódzott a hátam, és már csak azért is ágról szakadt vidéki rokonnak éreztem magamat, mert amikor pár perccel korábban két brit kolléga érdeklődésére elárultam a „Loki” éves költségvetését, vinnyogva válaszolták, hogy ez a 'Poolnál éppen négy napra lenne elegendő. Ehhez képest az 1-0-s vereség az óriási bravúr kategóriája volt.
A folytatás azonban már a papírforma jegyében telt, pontosabban „érdekes” forgatókönyvű mérkőzések következtek. Egy 4-0-s és egy 4-3-as verés a Népstadionban – ez volt a hazai BL-helszín – a Lyon, majd a Fiorentina ellenében, méghozzá úgy, hogy előbbi alkalommal a 24. percben 0-3, utóbbinál a 20.-ban 1-3 állt a táblán. A Debrecen végül pont nélkül zárt, de aki extrém részeredményekre fogadott, igen jól járt.
1995-ben, a Ferencváros BL-kalandja során is éreztük, bár még nem első pillanattól az utolsóig, hogy ez bizony más világ, nem a magyar futball szintje. A Fradi akkori sajtófőnökeként ezért is éltem meg feledhetetlen élményként a nyitányt, a 3-0-s zürichi diadalt a Grasshoppers felett. Pedig egészen a kezdőrúgásig feszengtünk, mert küldöttségünkből néhányan erősen és reménytelenül küzdöttek a BL-protokoll, a társas érintkezés és a sportdiplomácia alapszabályaival is. Hogy mást ne mondjak, már az első találkozás, a kölcsönös ajándékozás igen kínosra sikeredett: a svájciaktól öt pompázatos, aranyozott szöcskét (a Grasshoppers angolul szöcskét jelent, a klub jelképe is) kaptunk, mi cserébe átlátszó műanyag tokokba gyömöszölt Fradi-törülközőkkel kedveskedtünk.
Maga a meccs azonban szenzációsra sikeredett, a 3-0-tól felajzott baszk UEFA-delegátus fogadást ajánlott nekem: a következő körben, az Üllői úton 2-1-re legyőzzük a címvédő Ajaxot is. A 67. percig valóban 1-1-re álltunk, ám a vége 5-1 lett, nem ide. Két pontnál és egy illúziónál azonban sokkal többet veszítettünk, mert a Louis van Gaal edző által felhergelt holland klub és közvélemény néhány tagadhatatlan huhogás miatt rásütötte a rasszista bélyeget a Fradira. A záró mérkőzésen, Amszterdamban ezért körülbelül olyan viszolygással fogadtak minket, mint egy elvadult ázsiai hordát. Még szerencse, hogy közben megjártuk Madridot is, ahol a 6-1-es pofon dacára a latinos stílus és a magyar labdarúgás tisztelete miatt egyenrangú félként ismertek el bennünket. Én például Jorge Valdanóval, az 1986-ban argentin színekben világbajnok Real-sportigazgatóval egyeztettem a részleteket, és a legapróbb kívánságainkat is igyekezett teljesíteni. Azért amikor néhány játékosunk életében először betoppanva a Bernabeu-stadionba turista módjára fényképeszkedni kezdett, ismét saját magunkról alkottunk ítéletet. A Fradi azonban hat mérkőzésen öt pontot szerzett, Budapesten úgy játszott 1-1-et a Reallal, hogy Raúl a 74. percben mentette meg a döntetlent.
Visszafelé haladva az időben, ezzel elérkeztünk 1991-hez. A Mezey György által dirigált Budapesti Honvéd az első kvalifikációs körben nagy nehezen vergődött csak át az ír Dundalkon, de a csapatban egyértelműen sokkal több volt, ezért amikor a nyolcaddöntőre megkapta a Sampdoriát, a pánik helyett a „csakazértis” volt a reakció: na, most legalább megmutathatjuk! Majdnem meg is mutatták. A kispesti 2-1-es győzelmet követően Genovában úgy kaptak ki 3-1-re, hogy az utolsó percekben Pagliuca földöntúli bravúrral ütötte ki Negrau fejesét. (A videón 3:23-nál.) Ha az bemegy, idegenben lőtt több góljával a nyolcas csoportkör résztvevője a Honvéd, a kor sztárcsapata, a Lombardóval, Cerezóval, Vialli, Mancini ékpárral együtt áldhatta a szerencséjét.
A Samp' végül hosszabbítás után kapott csak ki 1-0-ra a Barcelonától a fináléban. A KEK-et pedig, ugyancsak 1992 májusában az a Werder Bremen nyerte, amelynek a nyolcaddöntőben a Ferencvárossal gyűlt meg a baja. A Fradi Lipcsei duplájával csupán 3-2-re maradt alul Brémában, az örömittas vendégdrukkerek gondolatban már ki is ejtették a németeket, hiszen azt skandálták nekik a levonuláskor: Auf Wiedersehen.
Aztán persze, a Fradival, a Honvéddal, a Debrecennel együtt szép lassan mi mondtunk búcsút az álmainknak.
Csupán a tények kedvéért rögzítsük, hogy legutóbb, 2013 nyarán a magyar bajnok Győri ETO vigasztalan teljesítménnyel bukott el a Maccabi Tel-Avivval szemben.
