1995-ben, a Ferencváros BL-kalandja során is éreztük, bár még nem első pillanattól az utolsóig, hogy ez bizony más világ, nem a magyar futball szintje. A Fradi akkori sajtófőnökeként ezért is éltem meg feledhetetlen élményként a nyitányt, a 3-0-s zürichi diadalt a Grasshoppers felett. Pedig egészen a kezdőrúgásig feszengtünk, mert küldöttségünkből néhányan erősen és reménytelenül küzdöttek a BL-protokoll, a társas érintkezés és a sportdiplomácia alapszabályaival is. Hogy mást ne mondjak, már az első találkozás, a kölcsönös ajándékozás igen kínosra sikeredett: a svájciaktól öt pompázatos, aranyozott szöcskét (a Grasshoppers angolul szöcskét jelent, a klub jelképe is) kaptunk, mi cserébe átlátszó műanyag tokokba gyömöszölt Fradi-törülközőkkel kedveskedtünk.
Maga a meccs azonban szenzációsra sikeredett, a 3-0-tól felajzott baszk UEFA-delegátus fogadást ajánlott nekem: a következő körben, az Üllői úton 2-1-re legyőzzük a címvédő Ajaxot is. A 67. percig valóban 1-1-re álltunk, ám a vége 5-1 lett, nem ide. Két pontnál és egy illúziónál azonban sokkal többet veszítettünk, mert a Louis van Gaal edző által felhergelt holland klub és közvélemény néhány tagadhatatlan huhogás miatt rásütötte a rasszista bélyeget a Fradira. A záró mérkőzésen, Amszterdamban ezért körülbelül olyan viszolygással fogadtak minket, mint egy elvadult ázsiai hordát. Még szerencse, hogy közben megjártuk Madridot is, ahol a 6-1-es pofon dacára a latinos stílus és a magyar labdarúgás tisztelete miatt egyenrangú félként ismertek el bennünket. Én például Jorge Valdanóval, az 1986-ban argentin színekben világbajnok Real-sportigazgatóval egyeztettem a részleteket, és a legapróbb kívánságainkat is igyekezett teljesíteni. Azért amikor néhány játékosunk életében először betoppanva a Bernabeu-stadionba turista módjára fényképeszkedni kezdett, ismét saját magunkról alkottunk ítéletet. A Fradi azonban hat mérkőzésen öt pontot szerzett, Budapesten úgy játszott 1-1-et a Reallal, hogy Raúl a 74. percben mentette meg a döntetlent.
