Az egyetlen magyar téli olimpiai bajnok. Apró szépséghiba, hogy amikor 1994. február 21-én a Vikingskipet sportcsarnokban az 1500 méteres gyorskorcsolyadöntő után eljátszották tiszteletére a himnuszt, az az osztrák volt. Attól Hunyady Emese még magyar maradt, olyannyira, hogy még az olimpiai aranyérménél is büszkébb arra, hogy nyolcéves Jasper fia tökéletesen beszél magyarul.
Emese a magyar sport egyik legszínesebb egyénisége, sohasem unatkozik az ember, ha vele egy légtérben tartózkodik. Elég legyen annyi, hogy e sorok írója 22 évvel ezelőtt harmadmagával beült egy Passatba, és meg sem állt Heerenveenig, csak hogy megnézze, hogyan szerepel a majdani olimpiai bajnok – amit akkor persze még nem tudtunk – a négytávú összetett világbajnokságán. Nem szerepelt rosszul: ezüstérmes lett.
„Ó, hát a Thialf-csarnok azóta is a kedvenc versenyhelyszínem, tavaly is jártam ott, Heerenveen a gyorskorcsolya-világ fővárosa. Albertville után voltunk, boldog is voltam meg szomorú is” – kezdte telefonbeszélgetésünket a Svájcban élő, de ekkor éppen Bécsben, az osztrák téli olimpiai válogatott ünnepélyes eskütételén tartózkodó olimpiai bajnok.
– Szomorú? Miért? Hiszen Albertville-ben harmadik lett 3000 méteren, harmadik olimpiáján első érmét nyerte.
– De 1500-on csak hetedik, holott meg akartam nyerni a számot. Én voltam az esélyes, vezettem a világkupát, de plusz tizenöt fok volt, s miután az egykori keletnémet Jacqueline Börner első futóként célba ért, el is olvadt a jég; nekünk, akik a verseny vége felé kerültünk sorra, úszóversennyé alakult át a viadal. Olyannyira esélyesnek számítottam, hogy Schmitt Pali [Schmitt Pál akkor a MOB elnöke és a NOB tagja volt – a szerk.] odakérte magát az eredményhirdetéshez, hogy az én nyakamba akaszthassa az aranyat. Aztán végül maradt neki a 3000 méter, ahol szereztem egy bronzot.
– Akkor már régen Ausztriának gyűjtötte az olimpiai pontokat.
– Persze, a szarajevói olimpia után, amikor leérettségiztem, hozzámentem Németh Tamáshoz, azaz Thomas Nemethhez, egy osztrák gyorskorcsolyázó sráchoz, és feleségként kikerültem Ausztriába. Később elváltunk, de ma is jóban vagyunk, nemrégiben meghívott az ötvenedik születésnapi bulijára.
– Itthon nem tudott volna befutni ekkora karriert?
– Isten tudja. Nehogy azt higgye, hogy Ausztriában mesebeli körülmények fogadtak, ott sem volt kiemelt sportág a gyorskorcsolya, s ma sem az. Szerintem nemigen voltak jobbak a körülmények. Ami pedig a honoráriumot illeti Nos, ha magyarként lennék olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmes, szép életjáradékot kapnék, Ausztriában viszont ilyesmi nincs.
– Albertville-t két évvel később követte Lillehammer, szerencsére akkor vált el a téli olimpia a nyáritól, s így viszonylag hamar próbálkozhatott újra.
– És az sem mindegy, hogy Lillehammer után eltörölték a szabadtéri gyorskorcsolyát az olimpiákon, így az időjárás sem kavarhatott be. Ha már 1992-ben is ez a helyzet, talán kétszeres olimpiai bajnok vagyok. De mindegy is, Lillehammerben annyira tudtam, hogy győzni fogok, hogy előre megálmodtam, ahogy állok a dobogó tetején. Sikerült is, megnyertem az 1500 métert, s 3000-en is második lettem.
– Naganóban hajszállal maradt le a dobogóról, s még Salt Lake Cityben is kilencedik tudott lenni, Torinóba viszont már csak turistaként utazott ki.
– De legalább végre láttam is valamit az olimpiából! Akkor már megvolt Jasper fiam, a hetedik olimpiám nem jöhetett szóba, legalábbis versenyzőként nem. Képzelje, Jasper perfekt magyar, pedig Ausztriában született, most Svájcban élünk, s az apja finn. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy tud magyarul.
– Ahogy hallom, mást is tud!
– Kézilabdázik, floorballozik, vízilabdázik és gitározik. Áprilisban lesz kilencéves.
– Nincs testvére?
– Minőségben utaztam, nem mennyiségben
– Én még emlékszem rá, hogy csodagyerek volt; mármint nem Jasper, hanem ön. A nyolcvanas évek elején tele volt önnel a Népsport.
– Ennek is megvan a maga sztorija. A Kaffka Margit Gimnáziumba jártam, a Körtér mellett, s Galambos tanár úr, osztályfőnökünk, aki a biológiát tanította, nagy sportrajongó volt. Egyszer aztán kijelentette, ha valaki az osztályból bekerül a Népsportba, akkor aznap nem lesz felelés biológiából. Nekünk egész télen szerdán és csütörtökön versenyünk volt, másnap mindig benne voltam az újságban, az egész osztály imádott engem!
– Hogyhogy Svájcban él?
– Úgy, hogy a gyorskorcsolyázásból, meg abból, hogy olimpiai bajnok volt az ember, Ausztriában nem lehet megélni. A bátyám fogorvos, s felajánlott nekem az egyik praxisában egy recepciósállást a Zugi-tó partján, Baar városában – ahol egyébként Kimi Räikkönen lakik. Itt dolgozom, a gyorskorcsolya-edző férjem gyógytornász. Majd szétrobbanok az energiától a recepción, nem recepciósnak születtem
– Mi lenne, ha hívnák Magyarországra?
– Repülnék! Az ismeretségi körömből rengetegen dolgoznak a magyar sportvezetésben, régi sportbarátok, iskolatársak. Három nyelvet beszélek, remekül kommunikálok, olimpiai bajnok vagyok, valahogy ki is nézek, nem hiszem el, hogy az otthoni olimpiai mozgalomban ne lenne számomra egy pozíció.
