Laurencz László, aki bányába vitte a játékosait

Laurencz László nemcsak mondja, mutatja is. A 80 évesen is aktív kézilabdaedző, sportága megmondóembere.

Trénerként igen sajátosan látta. Amikor felvetem neki, mi volt pályafutása legnagyobb bakija, kapásból vágja rá: „Az, hogy az 1995-ös világbajnokság után nem váltam meg a pályaedzőmtől. A nevét ne is írjuk le, nem az a lényeges. Hanem az, hogy már éreztem, tudtam, ellenem dolgozik, hangulatot kelt, mégis velünk jött Atlantába, az olimpiára. Ennek itta meg a levét részben a válogatott, és én magam is. Olyan bűnökért feszített akkor keresztre a média, amelyek ma már természetes intézkedések: miután az edzőtáborban arra lettem figyelmes, hogy éjfél után többen is telefonálnak, éjszakára begyűjtöttem a mobilokat.”

Klubedzőként azért akadtak meredekebb húzásai is. Hajdan, a Bakony Vegyésznél, Veszprémben például legnagyobb klasszisa szenvedett súlyos autóbalesetet, egy ország aggódott érte, ő viszont a kórházi látogatás során közölte vele, hogy megbünteti. „Az előttünk álló vasárnap rendezték azt a rangadót, amelyen az első helyünk múlott, az én játékosom pedig este tízkor karambolozott. Erre mondtam neki, azért büntetem meg, mert a kocsi orra még Tihany felé állt. Hozzátettem, ha mindez mondjuk kedden délelőtt történik, egy hónapon át ülök az ágya mellett, és fogom a kezét.”

E tekintetben később sem szelídült meg. Mikor 1989-ben, már az Építők mestereként tudakolták tőle, visszafogadná-e a váratlanul Németországba távozott sztárt, Kiss Évát, azt mondta: „Csak azzal a feltétellel, ha mindig egy órával edzés előtt érkezne, hogy addigra fel tudja takarítani a termet, mire a társai megjönnek.” Fő attrakciói azonban Tatabányához kötődnek, ezeket így idézi: „Hét évet töltöttem a klubnál, és két igazán komoly sztorira emlékszem. Az egyik onnan indult, hogy Békéscsabán, oda-visszavágós MNK-meccsen kikaptunk 12 góllal. A hétfői edzésen a lányok azt várták, letolom őket, én meg csak kidobtam egy focilabdát, a kezembe vettem egy könyvet, és másfél órát olvastam. Először még jót röhögtek, aztán, miután így ment ez másnap, harmadnap, idegesek lettek, és megkérdezték, miért nem készülünk. Azt feleltem: »Minek? Ami nem megy, azt ne is erőltessük.« Erre szombaton 13 góllal nyertek, mert rám haragudtak, de az ellenfélen töltötték ki a bosszújukat. Máskor, egy harmatgyenge hazai mérkőzés után beöltöztettem bányászruhába a csapatot, együtt lementünk a tárnába, ahol több kilométert gyalogoltunk olyan huzatban, hogy majdnem levitte a fejünket. Láttuk, ahogy térdig érő iszapban dolgoznak a bányászok, másnap pedig azt mondtam a lányoknak: »Most már tudhatjátok, milyen körülmények között hajtanak azok az emberek, akik megteremtik nektek a mindennapi jólétet. Hát ha hétvégén kijönnek a meccsre, joggal várják, hogy kitegyétek a lelketeket.«”

Ezt várta a válogatottól is szövetségi kapitányként. Ezért amikor az 1994-es, németországi Eb-n a szlovákok félidőre nyolcgólos előnyt szereztek a mieinkkel szemben, szünetben csupán a fejét dugta be az öltözőajtón, állítólag testületileg elküldte a csapatot a jó édes anyjába, majd visszament a terembe. Igaz, a meccs döntetlen lett. Így történt? – kérdezem, mire azt feleli: „Majdnem. A nénikéjükbe küldtem őket, aztán valóban rájuk csaptam az ajtót. A döntetlen után pedig a játékvezető odajött hozzám, és megkérdezte, mit csináltam a szünetben. Nem vagyok büszke erre, az a szörnyű, hogy felnőtt, világszinten sportoló emberekkel alkalmanként ilyen módszerekkel kell élni az eredmény érdekében.”

Azért nem érjük be a passzív romantikával, szóba kerül a jelen is. A sportág általános hazai helyzetéről így beszél Laurencz László: „A válogatottak egyértelműen ott vannak a nemzetközi élmezőnyben, a BL-ben a Győr és a Veszprém is kitett magáért, reméljük, idén is ki fog. Megítélésem szerint összességében a mi női bajnokságunk a legerősebb a világon, a férfiról ezt már nem tudnám elmondani. Ami igazán aggasztó, az egy-két kivétellel a klubok anyagi helyzete. Hogy kinek a hibája a túlköltekezés, a hibás tervezés, a játékosok túlfizetése, az persze kérdéses, de zajlik a licit mindenütt, erőn felül is. Úgy pedig nehéz komoly teljesítményt követelni, ha két-három hónapot csúsznak a fizetések.”

A férfi-Európa-bajnokságon elért nyolcadik helyezésről is árnyaltan gondolkodik: „Több irányból ki lehet indulni. Egy: a csapat teljesítette a célkitűzést, ez pozitívum. Sőt, ebből a csoportból továbbjutni már önmagában az volt, a nyolcadik hellyel bent maradtunk a világ élvonalában. Másrészt, lehetett volna tizenkét pontot szerezni, ebből lett négy. Ami elég sovány, mellé jött még az osztrák meccs. Úgyhogy elég vegyes a kép, de két dolog nem történt: tragédia és csoda.”

A legaktuálisabb téma, hogy a női válogatott élére éppen kapitány kerestetik. Ön kit választana? – kérdezzük Laurencz mestert, ő pedig búcsúzóul elereszt még egy sziporkát: „Mindenképpen magyarul tudó edzőt, ebbe a kasztba nálam hárman férnek bele, Németh András, Elek Gábor és Zdravko Zovko. Én sajnos már nem vállalom, a lányok legnagyobb örömére. Ez persze poén, mert az még dől belőlem.”