Laurencz László, aki bányába vitte a játékosait

Laurencz László nemcsak mondja, mutatja is. A 80 évesen is aktív kézilabdaedző, sportága megmondóembere.

A mester csepeli otthonában fogad, közel a nyolcvanhoz is töretlen lélekkel, saját állítása szerint picit törődött testtel. Ez utóbbi azonban ránézésre nem derül ki, úgyhogy Laurencz László széles mosoly kíséretében mondja: „Az önirónia, a humor nagyon fontos, életben tart. Tegnap is fodrásznál voltam, dőlt belőlem a hülyeség, fetrengtek a csajok. De nemcsak poénkodom, heti négyet, ötöt még edzek, súlyzózom, taposok, lazítok. Bár csak fekve, mert a hátam tropa. Az 1995-ös világbajnokság előtt jött ki a gerincsérvem, meg kellett volna műteni, csakhogy akkor fel kellett volna adnom mindent. Nemrég, azaz némi késéssel jártam az ország egyik legjobb specialistájánál, aki azt mondta, huszonegynéhány éve praktizál, de ilyen csúnyát kétszer látott. Kérdezte, mekkora távot tudok gyalogolni, mondtam, körülbelül kétszáz métert, azt felelte, műtét után háromszázat tudnék, erre azt mondtam, akkor inkább hagyjuk. Ezért meggondolok minden métert, itthon is, a munkahelyen is.”

Miféle munkahelyen? – csodálkozom, mire így válaszol: „Három-négy éve alakítottunk egy diáksportkört Csepelen, ma 180 gyerekkel foglalkozunk. Lányokkal kezdtünk, aztán jöttek a fiúk is, most már óvodától a felnőttig, a Budapest-bajnokságig vannak csapataink. Tavaly még meccseltem, de az 52 mérkőzés kicsit sok volt, idén már tulajdonképpen szakmai igazgató vagyok. Kilenc edzővel dolgozom, elkészítettem a minden korosztályra kiterjedő munkatervet, annak a végrehajtását ellenőrzöm, emellett azért elég sokat helyettesítek is.”

Csepel díszpolgára, a fogyatékkal élők kézilabdás mentora másutt is „terjeszti az igét” legutóbb például a tököli büntetés-végrehajtási intézetben járt. „A börtönben levetítettem az atlantai olimpiai harmadik helyéért rendezett magyar-norvég meccs utolsó 15 percét. Mit mondjak, a rabok állva üvöltöttek, szurkoltak, mintha élőben menne.”

Szó se róla, Laurencz László – és számos története – valóban tud hatni az emberekre. Az utóbbi években a különféle tévéadók, internetes fórumok megmondóembere lett, bár ezzel nem egészen ért egyet: „Megmondóember? Nem mostanában lettem az, mindig is ilyen voltam, ötven évvel ezelőtt is, amikor még kevésbé kedvelték az effélét. Az 1950-es években szerintem a fiatal tanárok közül az egész országban egyedül én nem jegyeztem békekölcsönt, mert amikor megkerestek ezzel, azt válaszoltam: örömmel jegyeznék, de sajnos túl kevés a fizetésem, ha majd kétszer annyi lesz, meg is teszem. Amikor marxizmusból vizsgáznom kellett, és már a harmadik tételt adtam vissza azzal, hogy nem tudom, a vizsgáztató döbbentem megkérdezte: »Magát ez nem érdekli?« Azt feleltem, »Nem. De magát érdekli a kézilabda? Na látja, különbözik az érdeklődési körünk.« Szóval, visszatérve a témánkhoz, ha a kézilabda kapcsán megkérdeznek, elmondom a véleményemet. Soha nem állítom, hogy ez az egyetlen igazság, csak azt, hogy én így látom.”

Trénerként igen sajátosan látta. Amikor felvetem neki, mi volt pályafutása legnagyobb bakija, kapásból vágja rá: „Az, hogy az 1995-ös világbajnokság után nem váltam meg a pályaedzőmtől. A nevét ne is írjuk le, nem az a lényeges. Hanem az, hogy már éreztem, tudtam, ellenem dolgozik, hangulatot kelt, mégis velünk jött Atlantába, az olimpiára. Ennek itta meg a levét részben a válogatott, és én magam is. Olyan bűnökért feszített akkor keresztre a média, amelyek ma már természetes intézkedések: miután az edzőtáborban arra lettem figyelmes, hogy éjfél után többen is telefonálnak, éjszakára begyűjtöttem a mobilokat.”

Klubedzőként azért akadtak meredekebb húzásai is. Hajdan, a Bakony Vegyésznél, Veszprémben például legnagyobb klasszisa szenvedett súlyos autóbalesetet, egy ország aggódott érte, ő viszont a kórházi látogatás során közölte vele, hogy megbünteti. „Az előttünk álló vasárnap rendezték azt a rangadót, amelyen az első helyünk múlott, az én játékosom pedig este tízkor karambolozott. Erre mondtam neki, azért büntetem meg, mert a kocsi orra még Tihany felé állt. Hozzátettem, ha mindez mondjuk kedden délelőtt történik, egy hónapon át ülök az ágya mellett, és fogom a kezét.”

E tekintetben később sem szelídült meg. Mikor 1989-ben, már az Építők mestereként tudakolták tőle, visszafogadná-e a váratlanul Németországba távozott sztárt, Kiss Évát, azt mondta: „Csak azzal a feltétellel, ha mindig egy órával edzés előtt érkezne, hogy addigra fel tudja takarítani a termet, mire a társai megjönnek.” Fő attrakciói azonban Tatabányához kötődnek, ezeket így idézi: „Hét évet töltöttem a klubnál, és két igazán komoly sztorira emlékszem. Az egyik onnan indult, hogy Békéscsabán, oda-visszavágós MNK-meccsen kikaptunk 12 góllal. A hétfői edzésen a lányok azt várták, letolom őket, én meg csak kidobtam egy focilabdát, a kezembe vettem egy könyvet, és másfél órát olvastam. Először még jót röhögtek, aztán, miután így ment ez másnap, harmadnap, idegesek lettek, és megkérdezték, miért nem készülünk. Azt feleltem: »Minek? Ami nem megy, azt ne is erőltessük.« Erre szombaton 13 góllal nyertek, mert rám haragudtak, de az ellenfélen töltötték ki a bosszújukat. Máskor, egy harmatgyenge hazai mérkőzés után beöltöztettem bányászruhába a csapatot, együtt lementünk a tárnába, ahol több kilométert gyalogoltunk olyan huzatban, hogy majdnem levitte a fejünket. Láttuk, ahogy térdig érő iszapban dolgoznak a bányászok, másnap pedig azt mondtam a lányoknak: »Most már tudhatjátok, milyen körülmények között hajtanak azok az emberek, akik megteremtik nektek a mindennapi jólétet. Hát ha hétvégén kijönnek a meccsre, joggal várják, hogy kitegyétek a lelketeket.«”

Ezt várta a válogatottól is szövetségi kapitányként. Ezért amikor az 1994-es, németországi Eb-n a szlovákok félidőre nyolcgólos előnyt szereztek a mieinkkel szemben, szünetben csupán a fejét dugta be az öltözőajtón, állítólag testületileg elküldte a csapatot a jó édes anyjába, majd visszament a terembe. Igaz, a meccs döntetlen lett. Így történt? – kérdezem, mire azt feleli: „Majdnem. A nénikéjükbe küldtem őket, aztán valóban rájuk csaptam az ajtót. A döntetlen után pedig a játékvezető odajött hozzám, és megkérdezte, mit csináltam a szünetben. Nem vagyok büszke erre, az a szörnyű, hogy felnőtt, világszinten sportoló emberekkel alkalmanként ilyen módszerekkel kell élni az eredmény érdekében.”

Azért nem érjük be a passzív romantikával, szóba kerül a jelen is. A sportág általános hazai helyzetéről így beszél Laurencz László: „A válogatottak egyértelműen ott vannak a nemzetközi élmezőnyben, a BL-ben a Győr és a Veszprém is kitett magáért, reméljük, idén is ki fog. Megítélésem szerint összességében a mi női bajnokságunk a legerősebb a világon, a férfiról ezt már nem tudnám elmondani. Ami igazán aggasztó, az egy-két kivétellel a klubok anyagi helyzete. Hogy kinek a hibája a túlköltekezés, a hibás tervezés, a játékosok túlfizetése, az persze kérdéses, de zajlik a licit mindenütt, erőn felül is. Úgy pedig nehéz komoly teljesítményt követelni, ha két-három hónapot csúsznak a fizetések.”

A férfi-Európa-bajnokságon elért nyolcadik helyezésről is árnyaltan gondolkodik: „Több irányból ki lehet indulni. Egy: a csapat teljesítette a célkitűzést, ez pozitívum. Sőt, ebből a csoportból továbbjutni már önmagában az volt, a nyolcadik hellyel bent maradtunk a világ élvonalában. Másrészt, lehetett volna tizenkét pontot szerezni, ebből lett négy. Ami elég sovány, mellé jött még az osztrák meccs. Úgyhogy elég vegyes a kép, de két dolog nem történt: tragédia és csoda.”

A legaktuálisabb téma, hogy a női válogatott élére éppen kapitány kerestetik. Ön kit választana? – kérdezzük Laurencz mestert, ő pedig búcsúzóul elereszt még egy sziporkát: „Mindenképpen magyarul tudó edzőt, ebbe a kasztba nálam hárman férnek bele, Németh András, Elek Gábor és Zdravko Zovko. Én sajnos már nem vállalom, a lányok legnagyobb örömére. Ez persze poén, mert az még dől belőlem.”