A Bayern München nagysága természetesen leírható számokkal is. 24 bajnoki cím, 16 Német Kupa-diadal, 5 BEK-, illetve BL-trófea, 1-1 UEFA- és KEK-serleg, 2 Világkupa-elsőség. Vagy korunkhoz híven, amikor az üzleti eredmény már-már éppen annyira fontos, mint a pályán elért: Németország első, a világ negyedik legtehetősebb futballklubja, legutóbbi tíz szezonjából kilencet nyereséggel zárt, ami a mai, válság sújtotta időkben különleges bravúr. A vállalkozás részvénytársaság keretében működik, de nem ám valamiféle tojáslabda-imádó, félőrült amerikai vagy közel-keleti olajsejk a fő tulajdonos, hanem a klub maga, a részvények 81,8 százalékát birtokolva. A 185 ezer pártoló tag mellett 3202, hivatalosan bejegyzett szurkolói klub több mint 230 ezer rajongót tömörít.
Lehengerlő adatok – a Bayern München lényegét azonban nem adják vissza. Az egyesület ugyanis több mint négy évtizede kis túlzással egyet jelent a német labdarúgással. Angliában ezalatt megéltünk Liverpool-, Nottingham-, Chelsea- és MU-korszakot, Spanyolországban a Real Madrid és a Barcelona kettős hatalma megrendíthetetlen, Olaszországban a Juventus, a Milan és az Inter északi hármasa uralkodik, Bayern azonban csak egy van. Esetenként fellép egy-egy trónkövetelő, sőt trónbitorló is, a Mönchengladbach, a Hamburg, a Köln, a Stuttgart vagy a Dortmund, de ők átmeneti, már-már természetellenes állapotot jelentenek, és a világ akkor zökken vissza rendes kerékvágásába, ha a bajorok irányítják.
Annak idején, amikor a német Bravo Sport magyar változatának létrehozásán fáradoztunk és az anyalap munkatársaitól azt kérdeztük, mitől függ a példányszámuk, így feleltek: „Elsősorban a Bayern Münchentől. Ha jó formában van, és egyik klasszisát tesszük ki a címlapra, garantált az ötszázezer eladott újság. Szerényebb időszakokban próbálkozhatunk bárkivel, bármivel, ennek a közelébe sem megyünk.” A szimpatizánsok nemcsak mennyiségben, minőségben is páratlanok. Csak hogy néhány Bayern-hívet említsünk, e táborba tartozónak vallja magát a lemondott és visszavonult Benedek pápa, Boris Becker egykori teniszcsillag, Vlagyimir Klicsko ukrán nehézsúlyú profi ökölvívó-világbajnok, no és magától értetődően a mindenkori bajor miniszterelnök.
Mindent összevetve tehát egyáltalán nem túlzás az FC Bayern nem hivatalos indulójaként elismert „A Dél Csillaga” című opus szövege, amely ekképpen hangzik:
Melyik müncheni futballcsapatot ismerik az egész világon?
Hogy hívják azt a klubot, amely minden hazai rekordot tart?
Ki nyert meg már mindent, ami csak megnyerhető?
Ki évtizedek óta a mi Bundesligánk motorja?
Dél Csillaga, Te soha nem veszíthetsz,
mert mi jóban, rosszban kitartunk melletted,
FC Bayern, német bajnok, igen, ez a mi klubunk,
amely volt, van és mindörökké lesz.
Mindig persze nem volt, olyannyira nem, hogy az egyesített Bundesliga első kiírásában még nem is jutott hely neki az első osztályban, ám hamarosan megkerülhetetlenné, nélkülözhetetlenné vált. Első fénykora egyet jelentett a német válogatott, a Nationalelf legdicsőbb érájával. Negyvenegy esztendővel ezelőtt, 1973. április 7-én, a 28. fordulóban, a Hamburg feletti 1-0 alkalmával így állt fel az alakulat: Maier – Hansen, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Breitner – Roth, Zobel, U. Hoeness – Schneider, Müller, Dürnberger. Bő egy évvel később, a hollandok elleni – természetesen müncheni – világbajnoki döntőben, a 2-1-es diadal során pedig Sepp Maier, Schwarzenbeck, Beckenbauer, Breitner, Hoeness és Gerd Müller adta meg a nemzeti együttes, a Nationalelf vázát. A négy évtizeddel ezelőtt csúcsra jutott Bayern remekül bírta a magaslati levegőt, hiszen 1974 és ’76 között sorozatban háromszor nyerte meg a BL elődjét, a BEK-et; a „mesterhármas” zsinórban azóta sem jött össze senkinek.
Természetesen túlzott vakmerőség, hurráoptimizmus lenne a szurkolók részéről azt várni a Bayerntől, hogy a 2010-es évtizedben beállítja vagy megjavítja saját rekordját, de a 2012-es elsőséget saját stadionjában, az Allianz Arénában úgy pilinckázta el a Chelsea ellenében, ahogyan azt német csapat elvétve szokta, tavaly nyert, és idén is áll neki a zászló.
A Bayern igazi erejét azonban a Bundesliga 2013/14-es, páratlan szezonja tükrözi még hívebben: 27 mérkőzés, 25 győzelem, 2 döntetlen, 79-13-as gólkülönbség. A titok nyitja részben a csak a legdaliásabb elődökhöz, Maierhez és Kahnhoz mérhető kapus, Manuel Neuer. Előrébb, a korszellemnek megfelelően, persze már nemzetközi klasszisok futballoznak: a francia Franck Ribery, a csapatjátékossá szelídített holland Arjen Robben, a földkerekség talán legjobb labdaszerző centere, a horvát Mario Mandzukic, és lassan már közéjük sorolható az afrikai származású, nem egészen 22 éves korára már beérett osztrák válogatott, David Alaba is.
Az egészben a legszebb, hogy mindezt akár egy esztendeje is leírhattuk volna, pedig nem akármilyen váltás, hogy tavaly még Heynckes vezette, idén viszont már Guardiola mester dirigálja az alakulatot. Az előd egy éve triplázott, az utód a bajnoki címet a 2013-asnál egy héttel korábban megnyerte. A BL-t és a Német Kupát persze csak az adott napon lehet besöpörni; de kapkodni igazán felesleges.
