– Sportpályafutása során jó futónak számított? Hiszen az állóképesség megszerzéséhez az ökölvívók is rengeteget futnak, s az ön alkatával bizonyára a jobbak közé tartozott.
– Szerettem futni, de akkor nem igazán termeltem magamban a boldogsághormonokat, az más volt, mint manapság a szép, hosszú, laza, felhőtlen hangulatú futás. Az a felkészülés részét képezte, nem volt benne túl sok élvezet, s 12-15 kilométernél nem mentünk egyszerre többet. Most viszont már idén lefutottam kilenc félmaratont edzés jelleggel, ha vége az esti tévés közvetítésemnek, megyek a Margitszigetre.
– Emlékszem, néhány éve mesélte, hogy majdnem nekivágott az „életvitelszerű” futásnak, megvette a szerelést és a vonatkozó magazinokat, de akkor még nem indult el. Most mi adta a lökést?
– Előző komoly szabadidősportom, amelyben elmélyedtem, a golf volt, pontosabban még most is megvan, de már kisebb hangsúllyal. Két-három éve meghívtak egy utcai futóversenyre, ha jól emlékszem, a Nike félmaratonra. Nagyon nehezen ment, nem éreztem jól magamat közben. Ekkor, negyvenkét évesen eszembe jutott, hogy belevágok a maratoniba. Megszoktam, megszerettem, s most már tudom, hogy nem csak előttem, mindenki előtt ott áll lehetőségként. Ma már nem telhet úgy el összefüggően három-négy nap, hogy ne fussak; hetente ötven-hatvan kilométer mindig megvan.
– Ha jól tudom, a környezetét is ebbe az irányba tereli.
– Nem érzem magam hírvivőnek, de akiket szeretek, azok között terjesztem az „igét”. Senkinek sem ajánlottam még, hogy kezdjen el bunyózni, mert tudom, hogy csak magas szinten nyújt igazán élvezetet,
viszont a futás nem ilyen, korosztálytól, nemtől, egyébtől függetlenül mindenkinek élvezetet nyújt. Még sosem találkoztam szomorú futóval! A legszebb órái, félórái a napnak, amikor csinálom.
– A mindennapokban mennyire érzi a hatását rendszeres futásnak?
– Nyilvánvalóan az élet más területére is befolyással van, sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb az ember, no meg rendszeresebb, mert komoly szervezést igényel a napi programot úgy alakítani, hogy legyen erre is idő.
– A nagy boldogság, élvezet közepette nincsenek kitűzött célok vagy például az időeredmény javítása?
– Ha mondjuk most áprilisban Bécsben 3 óra 40-50 perc alatt lefutom a maratont, elégedett leszek. Eddig Budapesten, Prágában, New Yorkban is minden pillanatát élveztem a versenynek. Ultramaratonista egyelőre
biztosan nem leszek, de az ironmant meg akarom csinálni. A futással és a kerékpárral nem lesz gond, az úszás viszont nem csak az élvezetről szól majd; szerencsére a 6-7 órából ez még nekem is csak 45-50 percet tesz ki. A legszebb mindig az, amikor már látom a célszalagot.
– Ez az egyéni boldogsága, de hogyan jött az ötlet, hogy mozgássérült sporttársának is örömet okozzon azzal, hogy végig tolja őt a futóversenyen?
– Először csak közös fotót készítettünk Gál Lillával, aztán megkérdezte, hogy lenne-e rá kedvem. Igent mondtam, s már összeszokott párost alkotunk. Úgy néz ki sikerül egy versenyfutó kerekes széket szerezni, amivel az októberi budapesti maratonit elindulunk.
– Alapvetően mi a jó a szabadidős futásban?
– Nincs még egy sport, ami ilyen elképesztő örömet okoz. Más sportágban, ha csak második leszek, szomorú vagyok. New Yorkban 11 300. lettem, tehát 11 299-en megelőztek, mégis fülig ért a szám. Ha már nem nyerek, nem mindegy, hogy hányadik vagyok? Az a fő, hogy az ember jól érezze magát. Eleget szenvedtem annak idején.
