Bő egy héten belül két fővárosi futballderbin vehettem részt: előbb a magyaron, a Szusza Ferenc Stadionban, az Újpest–Ferencvároson, majd a csehen, a Generali Arénában, eredeti nevén a Letnában, a Sparta–Slavián. Bőven akadt különbség, s nem csak azért, mert itthon újságíróként, „idegenben” viszont turistaként szerepeltem. A honi viszonyokat mindenki ismeri, szűk tízezer nézőért lezárják a fél várost, no meg több szektort, de a Fradi győztes gólja után így is sokaknak leszállt a lila köd.
Bár nagyjából tisztában voltam a Sparta és a Slavia vetélkedésének hasonló hátterével, egészen más lelki és testi állapotban érkeztem a kinti eseményre: nem otthonról, egyedül, kocsival, vacsora nélkül, hanem a prágai várból, hat barátommal, gyalog, a gyomromban néhány sörrel és kolbásszal. A gyülekező spartások között kedélyesen húztuk elő a helyi kapcsolatunkkal előre megvetetett jegyünket, aztán arcunkra fagyott a mosoly, amikor kiderült, a vendégszektorban a helyünk. Újpestiként az Üllői úton – rögtön bevillantak a jól ismert „háborús viszonyok” képei. Vettünk egy mély levegőt, fülünk-farkunk behúzva elhaladtunk a felsorakozott rohamrendőrök között, s máris a piros-fehér mezes Slavia-táborral együtt araszoltunk be a nézőtérre. Lassan, de biztosan jött össze a közel húszezres telt ház, s feltűnt, a vendégeket nem szeparálták el üres szektorokkal a hazaiaktól.
Mint utólag kiderült, felesleges is lett volna, bár a szurkolói kemény magokat azért, biztos ami biztos, egymással átellenben helyezték el. Ezek persze üzengettek egymásnak, de cseh nyelvtudás nélkül csak az indulatot érzékeltük, a tartalmat nem. Rasszista megnyilvánulásokat nem igazán tapasztaltuk, ám arra felfigyeltünk, hogy míg a műsorközlő egy Sparta-játékos keresztneve után a hazaiaktól a valódi vezetéknevet kapta zúgva, a vendégektől valami olyasmit, hogy „Csuraj!”. Pontosabban curat, mint később kiderült, a jelentése pedig: hugyos Ez azért még bőven belefér, s különben is, minden klubnak olyan tábort kívánunk, mint amilyen a Slaviáé.
Nem számított szinte semmi, a pályán történtek vagy az állás, csak a szurkolás. Nők, férfiak, fiatalok, öregek, gyerekek, szülők, józanok, részegek végig egységes koreográfiára tomboltak, görögtüzeztek és petárdáztak, miközben a tabellán 14. csapatuk sorban kapta a gólokat, összesen hármat az éllovastól. Megpróbáltunk beépülni, a rigmusokat magyarosítani, s persze a többiekhez hasonlóan inni pár korsó Pilsner Urquellt. Ez utóbbi különösen nem esett nehezünkre.
A meccs legmeghatóbb jelenete a lefújás után következett, a piros-fehér mezesek lassan, lehajtott fejjel kisétáltak elénk, majd fél térdre ereszkedtek, a tábor pedig rázendített az eredménytől független harsány biztatásra. Pár perc telt el így, majd kölcsönös taps zárta le a derbit. Miközben a hazai szurkolók elvonulására vártunk újra rendőri gyűrűben, megkérdeztünk egy slaviást a meccsről. „Amit játszottunk, az nem foci” – mondta.
Ez volt az első kritikus hang a harmatgyenge teljesítményt nyújtó gárdával szemben. Ilyen a példaszerű pozitív hozzáállás, amelyből kiderült, errefelé egyértelmű, hogy nem félig üres, hanem félig teli a pohár. De ha sör van benne, biztosan elfogy.
