Németh Angéla Budapesten született 1946 telén, a Lövölde tér környékén nőtt fel, és viszonylag későn, csupán 1958-ban, közel 13 évesen lett a Vörös Meteor igazolt atlétája. Erről a Magyar Nemzetnek a 65. születésnapja alkalmából adott interjújában így mesélt: „Amikor felfigyeltek rám, akkor egy másik kislánnyal vetélkedtünk magasugrásban, s egészen 145 centiméterig jutottunk az akkori átlépős technikával. Csak később tudtam meg, hogy a 148 centi már másodosztályú eredménynek számított.” Tizenöt évesen vett először gerelyt vett a kezébe. „Egyből éreztem, hogy ez való nekem. Szemben a súlygolyóval, öröm volt eldobni. Néhány hónap múlva versenyt nyertem.”
Érdekesség, hogy az atlétikát párhuzamosan űzte a kosárlabdázással, s ott is eljutott a különböző korosztályos válogatottságokig. „Nem számítottam magasnak, mégis centerként szerepeltem. A testi erőmet, a ruganyosságomat jól kamatoztattam, szedtem a lepattanókat, kiszolgáltam a társaimat.” Két sportág tehetségeként vezetett az útja a TF-re, ahol a kiváló dobóedző, Koltai Jenő – többek között Kulcsár Gergely és Németh Miklós mestere – meggyőzte, hogy a gerelyhajításra helyezze a hangsúlyt. „Azzal biztatott, ha ilyen rossz technikával ilyen nagyot tudok dobni, akkor bennem van a nagy eredmény ” A 65 kilós, 176 centis hölgy a mai dobóatlétákat nézve törékenynek számított. „Nagy nehezen 68 kilóra sikerült felhíznom, erősítettünk már akkor is, igaz, nem annyit és nem olyan nagy súlyokkal, mint a maiak. Koltai Jenő helyesen a technika csiszolására fektette a hangsúlyt.”
Az 1968-as mexikói olimpiára frissen diplomázott testnevelőtanárként, valamint esélyesnek számító ranglistavezetőként érkezett, tíz nappal a verseny előtt edzésen vélhetőleg világcsúcsot dobott, de Koltai nem mérette le, hogy az esélyesség ne nyomja tanítványát. Aki aztán 60,36 méteres dobással meg is szerezte az aranyérmet, csakúgy, mint az 1969-es athéni Eb-n. Utána férjhez ment Ránky Mátyáshoz, a magyar kosárlabdázás egyik legnevesebb szakemberéhez, mesteredzőhöz, gyermeket szült, és bár elindult az 1972-es müncheni olimpián, már nem ért el eredményt. „Talán keményebben is edzettem, mint korábban, de hiányzott belőlem az a motiváció, mint régebben” – vallotta. A sporttól így sem szakadt el, 1975-ig aktívan kosárlabdázott, utána egészen 2009-ig tanított az ELTE-n és az Állatorvosi Egyetemen, utóbbi tanszékvezetőjeként vonult nyugdíjba.
Két éve Budapest díszpolgára lett, ebből az alkalomból nyilatkozott a Digisporton:
Diadalaikor, 1968-ban és 1969-ben egyaránt az év női sportolója lett, amit 2011. decemberi érdeklődésünkkor így kommentált: „Nem igazán számítottam erre az elismerésre, hiszen egy évvel korábban még csak a válogatott C keretéhez, a fiatal tehetségekhez tartoztam. Csodaként éltem meg az aranyérmemet, hát még azt, hogy utána az újságírók az év legjobbjának választottak, hiszen ők szakmabeliek, ez az életük, szélesebb a látókörük, mint nekem. ( ) Itt a jó eredmények mellett valami pluszt kell nyújtani, »pontozással« győzni. Nekem kétszer sikerült, máskor nem is kerültem dobogóra, mert később már a családot, a gyermeknevelést, a munkát helyeztem az előtérbe.”
A magyar atléták jelenlegi lehetőségeit így elemezte: „Inkább a dobószámokban lehetnek ott az élcsoportban, a futószámokban ennek kicsi a realitása. Nálunk, Magyarországon egyre szerényebb a háttér, kevesebb az ember, miközben a világon rengetegen űzik. Hiszen mi kell a futáshoz? Lendület és szeretet.”
Németh Angéla így is élte az életét, lendülettel és szeretettel. Csak remélhetjük, hogy hazai utódai a jövő heti zürichi atlétikai Eb-n a nyomdokaiba lépnek. Isten nyugosztalja.
