Mély csalódást okozott neki, ami az 1969-es genovai ifjúsági vívó-világbajnokság előtt történt. Első számú utazóként várta, hogy valóra válthassa álmát, és a párbajtőrverseny végén az ő tiszteletére játsszák majd el a magyar Himnuszt. Joggal volt bizakodó, hiszen a torna előtt sorban nyerte a hazai junior viadalokat. Edzéseiről naplót vezetett; a napló ma is megvan, s őrzi azt az önbizalmat, lelkesültséget, ami sokszor a sikerhez kell. Az utazó csapat összeállítását közölte a sportlap, s aztán három nappal az indulás előtt vívótársai szóltak rá: „Te miért jársz az edzésekre – kérdezték –, hiszen nem utazol a vébére.” Hivatalos közlés és magyarázat nélkül – ez volt akkor a módi! – egy évre bevonták az útlevelét. „Egy világ omlott össze bennem – mondja ma. – Nehezen tudtam feldogozni. S ez is hozzájárult később ahhoz, hogy más hazát választottam. Ha három évvel később azt mondják, nem visznek ki a müncheni olimpiára, azt mondom magamban: semmi baj, lesz egy jó nyaram végre; de az ifjúsági vébét tagadták meg ” Véleménye volt? Nem tett lakatot a szájára? Nem lelkesedett az oroszokért? A mai napig nem tudja, mi volt valójában a „bűne”.
Az 1977-es Buenos Aires-i felnőtt világbajnokságra sem vitték ki Kulcsár Győzővel együtt a bírósági tárgyalás és a pénzbüntetés után, mert előzőleg „lebuktak” a határon túl sok nyakkendőanyaggal „Hol vetkőztetett, hol öltöztetett (engedett), hol büntetett a rendszer – ahogy éppen kedve tartotta” – mondja ma. Miközben már az olimpiai bajnok párbajtőrcsapat (1972) tagja volt Osztrics, idehaza pedig veretes ellenfele mindenkinek.
Tíz évig öttusázott, de a fizikai számokban gyengének bizonyult, ezért László István, a Honvéd edzője ajánlotta neki, hogy próbáljon szerencsét a vívásban. (Nem ő volt az egyetlen, aki így futott be karriert.) Akkor ezt Osztrics nehezen akarta elfogadni, de később rájött, hogy Lászlónak mennyire igaza volt: hiszen öttusázóként is megverte a vívókat! Az 1968-as londoni ifjúsági világbajnokságra még öttusázóként került ki – a legjobb nyolcból esett ki –, de utána sportágat váltott, és a Honvéd színeiben lett 1970-ben magyar csapatbajnok. (A második csapatgyőzelem idején, 1971-ben már az OSC-t erősítette.) Frenkl Róbert, az orvosegyetemiek akkori szakosztályvezetője csábította el azzal, hogy jelentkezzen a fogorvosi egyetemre, s akkor náluk folytathatja a vívást. Nagy előtanulmányok után a második évben vették fel: húsz pont volt a maximálisan elérhető pontszám, és Osztrics 19,5 pontjával biztos befutó lett.
Nagy fordulatot jelentett az életében, hogy a müncheni olimpia évében Nemere Zoltán disszidált, és a megüresedett helyre lehetett aspirálni. Osztrics abban az évben a válogatóversenyeken a legtöbb pontszámot érte el, továbbá megnyerte egyéniben a magyar bajnokságot. (A másodikat 1976-ban.) Így került be ötödikként a csapatba Kulcsár, Fenyvesi dr., Erdős Sándor és Schmitt mellé. „Kulcsár talán a legtechnikásabb vívó volt, akit én pályafutásom alatt láttam – mondta az a hajdani párbajtőröző, aki maga is technikás vívó hírében állt. – Nemcsak elméletben és papíron tudta a technikát, hanem meg is tudta valósítani. Mindent tudott. Fenyvesi ortodox stílusban vívott, gyors volt, és fantasztikus versenyzői képességei voltak. Schmitt akkor hozta a kettős vereségeket, amikor kellett, s ez sem alábecsülendő képesség, Erdős Sanyi pedig nagyon tudatosan élte az életét, nagyon megbízható csapatember volt.”
Hogy Osztrics Istvánnak mi volt az erőssége? Ő maga így vallott erről: „A küzdőképességem! Ennek köszönhettem, hogy sok versenyt megnyertem. Beástam magam a földbe, és ilyenkor technikailag is sok mindent meg tudtam csinálni. Persze csak akkor, ha a francia mondás szerint »napja volt« az embernek. Mindenesetre, amire a nagyszüleim és a szüleim tanítottak, azt a páston és azon kívül is, sohasem tudtam feledni. Megtanultam, hogy bizonyos alapvető normák rettenetesen fontosak. Mindig kerestem az élet értelmét, és túlságosan is nagy igazságérzetem volt. Számomra a bal kéz használata a páston elképzelhetetlen volt! Nem tudtam volna aludni, ha egy földszúrással nyerek meg egy csörtét, illetve nem mondom be, ami megesett.”
Kulcsár, Nemere és Osztrics mestere az OSC-ben a legendás Vass Imre volt. A mester titkáról beszélgetőtársam így vallott: „Ő is hitt magában. Elhitte, hogy nincs nála jobb edző. És a visszajelzések is őt igazolták: a tanítványok hozták az eredményeket. Óriási megtiszteltetés volt, hogy a tanítványa lehetett valaki. Amit mondott, az szentírás volt! Én is elhittem, hogy a világ legjobb mesterének a kezében vagyok, s ez óriási bázis volt.”
A magyar bajnokságokra terelődött a szó. Annak idején vérre menő, izgalmas, fordulatos egyéni és csapatversenyeken dőlt el az aranyérmek sorsa. „Nagy rangnak számított, ha valaki magyar bajnokságot tudott nyerni – állította Osztrics –, hiszen általában a válogatott keret tagjai vívtak a nyolcas döntőben körmérkőzéseket egymással. Gyakorlatilag világszínvonalú volt a hazai finálé – esetleg még bekerült az öttusázó Balczó vagy Török Feri –, s ennek megfelelően a vetélkedés is presztízsharcnak számított.”
A müncheni olimpián első alkalommal esett meg, hogy csak azok kaptak érmet az eredményhirdetéskor, akik a döntőben vívtak, tehát csak négy versenyző. Mivel Osztrics a fináléban nem lépett pástra, és az ötödik párbajtőröző volt, ezért neki a helyszínen nem adták át a jutalmát. (Csak némi késéssel vehette át ő is, az olimpia után.) A jól ismert felvételen azonban Osztrics (nyitóképünkön középen) nyakában is ott lóg az aranyérem. Az történt, hogy a fiúk felvitték őt is a dobogóra, és Kulcsár Győző levette a nyakából a saját aranyérmét és Osztrics nyakába akasztotta
Végezetül: Osztrics István ma Gerstettenben él, elismert fogorvos, aki néha-néha ellátogat Budapestre is egy jóízű teára.
