„Ez az év is jól végződik. Szépen kitoltál velem, Öcsi!” Tavaly karácsonykor már idéztük eme két mondatot Fábiánné Rozsnyói Katalin naplójából. A bejegyzés azután készült, hogy a fáradhatatlan edzőnő férje, Fábián László, a kajak-kenu első magyar olimpiai bajnoka (Urányi Jánossal, K-2 10 000 méter, 1956) agyvérzést kapott 2011 szilveszterén.
– A lányom, Móni, elment síelni az unokánkkal, ketten voltunk otthon Öcsivel. Én a fürdőszobában gyömöszöltem a ruhát a mosógépbe, ő a konyhában szöszmötölt. Arra lettem figyelmes, hogy a kutyánk vonyít, nyüszít, először nem tudtam, mi a baja. Nyitom neki az erkélyajtót, hogy menjen ki, ehelyett a konyha felé rohan. Majd vissza hozzám, s ezt a kört szűkölve újra befutja. Akkor már gondoltam, hogy baj van. Megyek utána, s látom, hogy Öcsi fekszik a konyhakövön – emlékezett a lidérces napra Kati néni.
Fábián László túlélte a rohamot, szellemileg teljesen felépült, de nem önellátó. A szélesebb nyilvánosság előtt azóta nem is mutatkozott.
Hétfő délután azonban mindenki örömére személyesen is tiszteletét tette a névadó ünnepségen. A sportág megannyi klasszisával együtt. A teljesség igénye nélkül az eseményen megjelent Pfeffer Anna, aki Rozsnyói Katalinnal ezüstérmet nyert az 1968-as mexikói olimpián K-2 500 méteren, a kilencszeres világbajnok kenus, Wichmann Tamás, az olimpiai ezüstérmes Rajna András, a kétszeres olimpiai bajnok Gyulay Zsolt, a háromszor győztes Storcz Botond, az ugyancsak ötkarikás ezüstérmes Szabó Szilvia és Bóta Kinga, s a sort még folytathatnánk a sportág mostani hírességeivel.
Storcz Botond, a felnőtt válogatott szövetségi edzője Szabó Bencével, a MOB főtitkárával (egyben korábbi UTE-sportolóval) egyetemben köszöntőbeszédet is mondott. Felelevenítette, neki igazán nem volt nehéz magába szívni azt a szellemiséget, amit Fábián László teremtett meg a vízitelepen, hiszen alig néhány száz méterre lakott onnan, s nap mint nap találkozott a kajak-kenu első magyar olimpiai bajnokával.
Az ünnepelt azzal viszonozta a kedves szavakat, hogy Storcz Botond volt a legjobb tanítványa. Érdeklődött, mesélt a többi tanítványáról is, szellemi frissességéről akkor győződhettünk meg igazán, amikor tréfálkozott. „Négy éve nem fogtam tollat a kezembe, miért akartok aláírást tőlem?” – bökte oda a „rajongóknak”. Természetesen egykori társáról is kérdezték, akire így emlékezett:
– Először 1950-ben láttam, akkor én még nem is kajakoztam. Az volt az első benyomásom, milyen idős. Mégis nagyon jól megértettük egymást. Ő harminckettő, én csupán húszéves voltam, amikor győztünk Melbourne-ben. Negyvenéves sem volt, amikor 1964-ben meghalt, s én még mindig itt vagyok.
Betegség ide, fáradtság oda, Kati néni mellett nem lehet megöregedni.
