Egy órával a meccs lefújása után, még mindig a jégen, a játékosok, hálájukat kifejezendő, összeölelkezve térdelnek a szurkolók előtt, akik rázendítenek az ismert népdalra: „Érik a szőlő ”, majd amikor odaér az ének, hogy „Van vöröshagyma ”, a játékosok nem bírják tovább, pezseg a vérük, felpattannak, s ugrálva, tombolva zúgják tovább együtt a dalt a drukkerekkel. Így mulat a magyar Krakkóban
Erre a külföldiek is felkapták a fejüket, megérezve, ez valami egyedi, ami csak a magyaroké. Mert az szinte természetes, hogy addigra már közösen elénekelték, elénekeltük a himnuszt (kétszer is), a székely himnuszt, egymás után dübörögtek a nemzetközileg is ismert szurkolói rigmusok, a játékosok hason csúsztak, körtáncot jártak, de az Érik a szőlővel a lélek mélyebb rétegeikből tört fel a boldogság.
Felejthetetlen volt.
Ahogy az is, amikor a szurkolók a kemény legény hírében álló Sofron Istvánt azzal húzták kórusban üvöltve: „Puha vagy, Sofi!” Mire Sofi húsz méterről nekigyorsított, s úgy odakente magát a palánknak, hogy a plexi majd kitört. Ugyanez a bohém, laza fickó tíz perc múlva a könnyeit nyeldesve nyilatkozta: „Leírhatatlan érzés ”
Együtt ünnepelt a társakkal a három kanadai is. Andrew Sarauernek, aki hat pontjával a válogatott legeredményesebb játékosa a vb-n, sőt holtversenyben az egész torna legjobbjai közé tartozik, fülig ért a szája: „Húsz éve hokizom, de még soha nem nyertem semmit. Hihetetlen. Hogy az első három legnagyobb élményem között van-e? Egyértelműen az első.” Majd hozzátette: jövőre természetesen ott lesz Moszkvában.
„Igen, ezért játszom évek óta a válogatottban. Mindig húznak a svédek, ugyan mit akarok a magyar hokival, amire mondom nekik, várjatok csak, egyszer még összetalálkozunk. Erre csak mosolyognak, most azonban SMS-ek tömkelegét kapom tőlük. Olyan sikert értünk fel, amire nemcsak Svédországban, hanem az egész világon felkapják a fejüket” – mondta pörge, nemzeti színű kalapban a fején a tizennégy éves kora óta Svédországban élő Hári János, aki mindig kiteszi a lelkét a nemzeti csapatban; s akinek az öccse, Hári Norbert azért költözött haza, s játszik Debrecenben, hogy a nemzetközi szabályoknak eleget téve ő is szerepelhessen a magyar válogatottban.
Akár már jövőre Moszkvában vagy Szentpéterváron, az A csoportos világbajnokságon. 2009 után újra a legjobbak között.
Véletlenül sem akarunk ünneprontók lenni, de úgy kellett ez a siker a magyar hokinak, mint egy falat kenyér. Ebben az idényben ugyanis eddig csak kudarc érte a sportágat. Egyaránt hazai pályán, Debrecenben, illetve Dunaújvárosban, kiesett az U18-as (a divízió I/A-ból) és az U20-as csapat (a divízió I/B-ből), utóbbi a felnőtt kapitány, Rich Chernomaz vezetésével, aki körül kezdett megfagyni a levegő; ráadásul a dunaújvárosi hoki lehetetlen helyzetbe került.
S noha egyetlen ember érdemét veszélyes, sőt igazságtalan kiemelni, de ne hallgassuk el, Ocskay Gábornak – mint oly sok korábbiban – a krakkói diadalban is óriási szerepe van. Maga is észlelvén a veszélyt, hogy a tavalyi ötödik hely után idén akár ki is pottyanhatunk, ő szorgalmazta két fehérvári légiós, Frank Banham (a szurkolóknak csak „beneferi”) és Andrew Sarauer honosítását. Telitalálat volt.
Ők ketten együtt tizenegy pontot termeltek a vb-n. Velük feljutottunk az A csoportba. Nélkülük könnyen kipottyanhattunk volna a divízió I/B-be. Nincs hát értelme fanyalogni. A magyar jégkorong csak erősödött velük, miközben az értékeiből mit sem vesztett.
Sok ilyen estét szeretnénk még megélni. Együtt szurkolni feszült izgalomban, majd egymás vállára borulva sírva vigadni. Jóleső érzéssel arra gondolni, nem csak vöröshagyma van a tarisznyában.
A végeredmény: 1. (és feljutott) Kazahsztán 15 pont, 2. (és feljutott) Magyarország 12, 3. Lengyelország 6, 4. Japán 6, 5. Olaszország 5. 6. (és kiesett) Ukrajna 1.
