Komoly hiányosságokkal küzd a magyar vízilabda

Nem képzünk bekkeket, és fizikálisan, illetve lövőerőben is le vagyunk maradva a nemzetközi mezőnytől.

A tanácskozáson nem maradtak rejtve azok a támadás- és védekezésbeli hiányosságok, melyekkel mi magunk is szembesülhettünk az olimpián. Örömteli, hogy a legjobb magyar edzők meg mertek fogalmazni olykor súlyosabb kritikát is – ami más sportágakban nem mindig szokás –, ez viszont égető kérdéseket vet fel. Ezeket Horkai Györggyel, a testületi ülésen is jelen lévő egykori olimpiai bajnokkal vitattuk meg, aki jelenleg az utánpótlás-válogatottak munkájáért felel, így testközelből tudja megítélni, hogy a fiataloknál is megvannak-e a felnőtteknél jelentkező tüntetek.

Az egyik legszembetűnőbb tendencia, ami egyébként már évek óta a vízilabda része, hogy a támadójátékosok, elsősorban a centerek olykor remek produkcióval adják el a kiállításokat. Szó, ami szó, a bekkek nem kímélik őket, de mivel a játék kétharmada a víz alatt zajlik, el is kell tudni hitetni a játékvezetőkkel a súlyos szabálytalanságot, hogy az kiállítást érjen. Gerendás György, Benedek Tibor másodedzője az olimpia előtt külön is foglalkozott két centerünkkel, Hárai Balázzsal és Kis Gáborral, főképp ami a támadást és a bekkekkel vívott közelharcot illeti. Gerendás azon a véleményen volt a testületi ülésen, hogy miután a játékvezetők a meccsek többségében próbálják egyenlőre kihozni a kiállítási arányt, a kreatív centerjáték leértékelődik. Hiába lőnek esetleg gólt, a nagy harcban teljesen kimerülnek, miközben a másik oldalon szimpla színjátékkal előnybe lehet kerülni, és nagy eséllyel gólt lehet szerezni.

Gerendás nem mondta ki, de mivel más is él vele, minden bizonnyal a színjátékot is kellett gyakorolni Háraiékkal. Mindez meg is látszott a játékukon: a szerbekkel karöltve ők bizonyultak a leghatékonyabb centerpárosnak az olimpián. De vajon lesz-e méltó utódjuk? A kérdés Kis válogatottbeli visszavonulásával különösen égető.

Horkai György hangsúlyozza, idehaza sosem tartanak majd az edzők külön oktatást ifiben vagy juniorban arról, miképp kell átverni a bírót a víz alatti álfuldoklással, színlelt ütésekkel. Erre nincs szükség, ugyanakkor azt látni kell, hogy ma már nem csak a mediterrán csapatok – az olaszok, spanyolok, görögök –, de a szerbek, horvátok, montenegróiak centereinél is a játék szerves része a színjátszás, így ezt mi sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ilyen irányú speciális képzést nem terveznek a fiataloknak, ugyanis ez legfeljebb egy-két plusz emberelőnyt jelenthet, amit Horkai szerint a bírók zöme úgyis igyekszik kiegyenlíteni a meccsek során.

Az olimpián a keményebb meccseinken szintén látható volt, hogy a bekkjeink olykor csak néhány másodpercig tudták tartani az ellenfél centerét, majd azonnal kiállították őket. Ez hosszú távon is komoly gond lehet. Rióban a sűrű kipontozódás miatt a negyedik negyedre már rendre olyan játékosokat kellett bevetnie Benedeknek, akik nem védőspecialisták. Pedig az elmúlt másfél évtizedben több klasszis bekket is sikerült kinevelniük a kluboknak. Ilyen volt a többszörös olimpiai bajnok Steinmetz Barnabás, vagy éppen Kásás Tamás, aki ha kellett, hátul brillírozott, ha pedig úgy hozta a sors, triplájával egyedül döntött el Eb-döntőt (1997, Sevilla, Magyarország–Jugoszlávia 3-2). Horkai György további példaként hozza Sudár Attilát, akivel együtt nyertek olimpiát Montréalban. 

Manapság a bekkek többsége, így a magyarok is, szorosan védekeznek a centeren (hátulról), Horkai viszont kiemeli: ha picit távolabb húzódnának, az ellenfelek nem éreznék, hogy merre vannak, így nem tudnák azt sem, melyik irányból próbálják majd szerelni. Technika ide vagy oda, a tréner szerint ennél sokkal súlyosabb probléma, hogy a bekkek képzése idehaza egyszerűen elfelejtődött, megszűnt. Hogy mi az oka? A pólózni kezdő gyerekek nagy része gólt akar lőni, amikor lemegy az uszodába, nem pedig élete végiéig a centereket nyüstölni, hiszen ez a póló kevésbé látványos része. Pedig a felnőttmezőnyben kulcsposzt a bekké, nem véletlen, hogy a legjobb csapatoknál mindenhol van egy-két védekező klasszis, kiemelkedő a horvát, a montenegrói és az olasz iskola. A nemzetközi mezőnyben a maiak közül pozitív példaként említhetjük Aleksandar Ivovicot, aki a világ egyik legjobb bekkje, de a barcelonai vébén például gólkirály is volt. Itthon talán Nagy Ádámot, az OSC ígéretes tehetségű, 18 éves játékosát lehetne kiemelni, aki nemcsak kőkeményen védekezik, remek labdaszerző is.

Idehaza amúgy olyan szintű probléma a képzett bekkek hiánya, hogy Horkai György Benedek Tiborral karöltve egy szakmai anyagot is összeállított erről, ennek nyomán pedig megkezdődött a munka. Újra bevezették például a szoros emberfogást, így tanítják majd, hogyan kell elölről (szemből) megfogni a centert. Benedek nagyjából egy éve próbálja játszani ezt a magyar válogatottal. Mintaként lehet használni Vladimir Vujasinovic-féle iskolát a Partizanból, ez is hozzájárult a szerbek elképesztő nemzetközi fölényéhez az utóbbi években. A fent tagalt színjátszós vízilabdát sajnos egyébként a magyar bekkeknek is tanulniuk kell – a szakma szerint.

A fent említett vita során szóba került, hogy meglepő, de a magyar játékosok fizikailag és lövőerőt tekintve is le vannak maradva a nemzetközi mezőnyhöz képest. Ez azért is érdekes, mert az olimpia után Benedek Tibor többször is kiemelte, hogy bár a januári Eb-elődöntőben fizikálisan teljesen fölénk nőttek a montenegróiak – ezért is kaptunk ki –, az olimpián ezzel már nem volt gond. Naivan azt gondolhatnánk, a fizikum fejlesztésére elegendő rendszeresen lemenni az edzőterembe. Sajnos nem. Horkai György például jelzi: a mediterrán országok játékosai korábban érő típusok, így az izomzatuk is masszívabb magyar társaikhoz képest, előnyben vannak. Csakúgy, mint a világon átlagosan legmagasabb szerbek és horvátok is, velük genetikai adottságaik miatt nehéz felvenni a versenyt. Sajnos az utánpótlástornákon szembeötlő a különbség a mieink és a fenti nemzetek válogatottjai között a lövőerőt figyelembe véve. A felnőtteknél Vámos Márton és Hosnyánszky Norbert irtózatosakat tüzel, de ha megnézzük, hogy a délszlávok e tekintetben hogy állnak, az elgondolkodtató.

Idehaza most már egyre több csapat foglalkoztat külön kondicionáló edzőt, de ehhez a munkához tudományos szakértelem is szükséges, így nem láthatja el bárki könnyedén. A montréali olimpiai bajnok úgy látja, a testnevelő edzők alkalmasak leginkább erre a munkára. A lövőerő fejlesztéséhez ugyanakkor szerinte hosszabb tanulási folyamatra van szükség, amihez külön edzés, több felkészítő tréner kell.