– A jégkorong a 20-as, 30-as években nem volt tömegsport, hogy ismerkedett meg a sportággal?
– Szülőfalumban, Törökbálinton jártam elemibe, majd a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnáziumba kerültem, aminek internátusában bérletet kaptunk a Városligeti Műjégpályára, így télen naponta korcsolyázhattunk. Én a törökbálinti téglagyár egyik mocsaras területén tanultam meg siklani. Éle és talpa volt a korcsolyának, de csavarjai nem, így spárgával kellett a cipőnkhöz rögzíteni. A faluban a gyógyszertár épületében laktunk, melyet gyógyszerész édesapám birtokolt az államosításig.
– A jégkorongpálya, a felszerelés mennyiben különbözött a mostanitól?
– Teljesen más volt minden. Sípcsontvédő, nadrág, szuszpenzor a felszerelés része volt, a kapusok viszont akkoriban kezdtek el arcvédőt használni. Az 50-es évek végén, felnőtt pályafutásom idején kezdett elterjedni a pattintott lövés is, a pakk 100 kilométeres óránkénti sebesség felett suhant. Így szükségessé vált a fejvédők használata is. De magam is játszottam fejvédő nélkül még. Érdekesség: a kanadaiak szögletes, sarkos koronggal kezdtek játszani, ám ezt csak hallomásból tudtuk. A pálya körül magas palánk csak a kapuk mögött volt, oldalt csak 30-40 centi magasságban építették ki, úgyhogy ha néha meglökték az embert, ki lehetett ugrani a jégről.
– A városligeti jégpályán kívül ekkor még nem is volt máshol szabványméretű pálya, igaz?
– Nem, ez volt a kontinens legöregebb műjégpályája, 1926-ban nyílt meg, 1929-ben már jégkorong Európa-bajnokság is volt itt. A második világháború előtt a budapestin kívül két jelentős pályát ismertem: a bécsit és a prágait. De a miénk volt a világhírű, mert a legnagyobb felülettel bírt. A pályát a második világháború előtt meghosszabbították, és így a hídhoz közel egy percek alatt összeszerelhető, lelátóval rendelkező hokipálya keletkezett. Körülötte pedig a gyorskorcsolyázók és a műkorcsolyázók is tudtak sportolni.
– Hogy vezetett az útja a válogatottságig?
– 1933-at írtunk. Egyik nap odajött hozzám a tornatanár a gimiből: „Öcsi, nem akarsz nálunk játszani?” Az edzés a Bajza utcai, vízzel felöntött teniszpályákon zajlott, jó kis csapatunk volt, ez volt télen a tornaóra. 1941-ben kerültem az ifiválogatotthoz.
– Ekkor 18 éves volt, hogy nézett ki a hazai jégkorongélet?
– A 30-as évek végén nemzetközi szinten még alig beszélhettünk komoly jégkorongkultúráról. A magyar jégkorongszövetség 1927-ben alakult meg. 1937-ben írták ki az első magyar hokibajnokságot. Aztán jött 1941, Garmisch-Partenkirchen, a hatodik nemzetközi téli sportnapok. Így hívták azt az ifivilágversenyt, amely Magyarország első szereplése volt nemzetközi színtéren, a plakátját itt látja nálam a falon. Én is a csapat része voltam. Hazajöttünk, pár nappal később leérettségiztem, majd odajött hozzám Jeney Zoltán, a BKE kiváló játékosa, hogy nem akarok-e leigazolni hozzájuk, meg voltam lepődve, de természetesen nagyon örültem. A Budapesti Korcsolyázó Egylet csapatában az akkori legjobb játékosokkal játszhattam együtt. Velük lettem először magyar bajnok Csíkszeredában az 1943–44-es bajnokságban, úgy emlékszem, összesen négy csapat játszott ekkor a bajnokságban.
– Voltak már ekkoriban komoly, nemzetek közötti mérkőzések?
– Igen. Pár meccset játszottunk Kanada ellen is, de a legnagyobb riválisunknak az osztrákok számítottak. A klubcsapatok már korábban, a 30-as években is kiléptek a nemzetközi porondra, mint a Fradi és a BBTE (Budapesti Budai Torna Egylet).
Kevesen tudják, hogy a BBTE hazai pályája a mai Széll Kálmán tér helyén volt.
Visszatérve a válogatotthoz: mivel fővárosi csapatok hokisaiból állt össze a nemzeti csapat, így csak Budapest-válogatott néven léphettünk jégre, nem mindig a magyar zászló alatt. A második világháború előtt a világelithez tartozott a magyar jégkorong. Hircsák István kapust például annak idején háromszor is meghívták az Európa-válogatottba.
– Igaz, hogy politikai okai voltak, hogy „csak” kétszer volt magyar válogatott?
– Egészen elképesztő, de előfordult, hogy szinte a pályaudvaron közölték velem és pár másik játékossal, hogy „nem jött meg a vízumunk”, így nem utazhatunk. Máskor valami más okot mondtak. Érdekes, a szocialista országokba azért mi is mehettünk, de nyugatra nem. Egyébként összesen nem kétszer, hatszor vagy hétszer voltam válogatott.
– Elképzelhető, hogy azért „marasztalták”, mert értelmiségi családból származott?
– Fogalmam sincs, lehet.
– A szocialista vezetés hogyan tekintett a jégkorongra?
– Az akkori sportirányítás nem szimpatizált a hokival.
Egy-két magas rangú vezető féltette a labdarúgást, hogy a népszerű jégkorong elvonzza a nézőket a focipályákról. Ugyanis már akkor 9-10 ezer ember szurkolt a Városligetben egy-egy meccsen.
Annyian jöttek, hogy jegyüzérek jelentek meg a Hősök terén, és sokszoros áron, feketén adták el a belépőket. A játékosok, a klubvezetők áldozatos munkája kellett ahhoz, hogy ne lehessen megszüntetni a magyar jégkorongot, mely mára oda fejlődött, hogy az A csoportos vb-re jutásért küzd, nem csekély eséllyel.
– A legjobb futballisták már abban az időszakban is busásan kerestek. A jégkorongozóknak is dagadt a pénztárcája, egyáltalán kaptak fizetést?
– Ismeretlen fogalom volt a fizetés a hokiban, miközben volt olyan sportág, ahol csapatok edzeni sem voltak hajlandók, amíg a játékosok meg nem kapták a beígért prémiumukat.
Egyszer egy riporter tette fel nekem ugyanezt a kérdést, kaptunk-e prémiumot. Hogyne – vágtam rá –, fél liter tejet két zsemlével a városligeti jégpálya feletti büfében.
A riporter nem igazán értette a válaszomat.
– Ön egyetemre is járt, mellette tudta folytatni a hokit?
– Hogyne, tudtam. A Pázmány Péter Tudományegyetem gyógyszerész karára 1941-ben iratkoztam be, és miután lediplomáztam, a Váci utcai gyógyszertárban kezdtem el dolgozni, mivel addigra már a családi gyógyszertárunkat államosították. Amikor ezt a gyógyszertárat is államosították, akkor a Marx téri patikába (ma Nyugati tér – a szerk.) kerültem, melyet 36 éven át vezettem. Ha nemzetközi meccs volt, a szövetség vagy az OTSH (Országos Testnevelési és Sport Hivatal) kikért a munkahelyemről. Játékos-pályafutásom 1959-ben zárult le, a Vörös Meteorral ebben az évben is – összesen ötször – sikerült bajnokságot nyerni.
– Visszavonulása után edzősködni kezdett, az hogy ment?
– Akkor a hokiban még akadtak „játékosedzők”, én is kipróbáltam magam, a Budapesti Építőknél egy-két évig. Ezután felkértek, hogy működjek közre a Magyar Jégsport Szövetség elnökségében, mint a játékosok képviselője. Egy nagyon rövid ideig főtitkár is voltam, majd elnökhelyettes, végig mint jégkorong-szakágvezető.
– Sikerült keresztülvinnie olyan célkitűzéseket, melyekkel lehetett fejleszteni itthon a sportágat?
– Már az nagy előrelépés volt, hogy ismét megalakult az önálló magyar jégkorongszövetség. Tudni kell, a sportvezetés olyannyira nem szokott még hozzá a hoki keménységéhez, hogy amikor a bajnokság egyik mérkőzésén két játékos összeverekedett – ma meccsenként van tíz ilyen bunyó –, másnap nem akarták megrendezni a következő meccset. Én csak annyit mondtam a szövetségi határozatra, hogy rendben, de valaki a vezetők közül este menjen ki a jégpályára, és mondja be a mikrofonba, hogy elmarad a találkozó. A mai napig nem ment ki senki. Én könnyebben emelhettem fel a szavamat ilyen esetekben, hiszen ott volt a gyógyszerészi hivatásom, állásom. Ha a főtitkár szegült volna szembe, lehet, hogy másnap kirúgják.
– Megbecsültségét jelzi, hogy a nemzetközi szövetségbe is bekerült, vannak jó sztorijai?
– 1959 óta vagyok a Nemzetközi Jégkorog Szövetség (IIHF) tagja, 12 éven át elnökségi tagként, és 24 éven át az orvosi és doppingellenőrző bizottság elnökeként. Amikor először be akartak választani, kiderült, hogy az OTSH csak bizonyos sportágakban engedélyezi a sportvezetők számára, hogy nemzetközi szervezet elnökségének tagjai lehessenek. Az OTSH-engedély nem érkezett meg, vissza kellett lépnem a jelöltségtől. De négy évvel később az egész IIHF-kongresszus egyöntetűen megszavazott az elnökség tagjának. Alapvető munkám az IIHF elnökségében az orvosi és doppingellenőrzések megszervezése és lebonyolítása volt. Persze szokatlan volt, hogy egy gyógyszerész vezet egy ilyen testületet, ilyenre más sportágban nem nagyon van példa.
– Ekkoriban is beszélhetünk már komoly doppingtevékenységről?
– Igen, a 70-es évektől abszolút. A hoki volt az elsők között, ahol már az ifivilágbajnokságokon is kötelezővé tették a doppingvizsgálatot.
– Büszke lehet magára, nem sok magyar sportoló lehet tagja sportága Hall of Fame-jének (Hírességek Csarnoka). Ön az, miért járt az elismerés?
– A doppingellenőrzésben és a nemzetközi szövetség elnökségében elvégzett munkámat méltatták ezzel. Ez a legmagasabb szintű elismerése a munkámnak, rendkívül jólesett, amikor bekerültem.
– Ha jól tudom, nem csupán a nemzetközi szövetségben tett szert évtizedes barátságokra, de a korabeli hazai sportélet számos csillagával is jó kapcsolatot ápolt.
– Remek viszonyban voltam Szepesi Györgytől elkezdve Puskás Öcsin át Rudas Feriig sok mindenkivel. Akkoriban talán egy kicsit közelebb hozta az egyes sportágak játékosait, hogy kijártunk egymás meccseire. Így tettek Öcsiék is, és így tettünk mi, a hokiválogatott tagjai is.
– Van kedvenc hokicsapata itthon?
– Persze, hogy van. Mindig annak a csapatnak drukkolok, amelyik szép hokit játszik, és lelkes.
– 94 évesen is kijár meccsekre?
– Minden héten. A legutóbbi bajnoki döntő meccsei közül is majdnem mindegyikre eljutottam. Évtizedeken át csak a műjégpálya működött lehetséges meccshelyszínként, ma pedig már fedett csarnokok sora áll rendelkezésre, ahol százával állnak sorba a gyerekek, hogy játszhassanak. Az 50-es, 60-as években alig jött össze három csapat az ifibajnokságban. Ma a felnőttválogatott már az elitcsoport kapuját döngeti, sőt már többször fel is jutott a legjobbak közé.
