Csak egy szabályozó lehet: a verseny

Sallói Istvánnak a játékos-, majd a sportvezetői pályafutása is több érdekességgel szolgál, ám — miként az alábbi beszélgetésből is kiderülhet — elsősorban a magyar labdarúgásról alkotott általános gondolatai tanulságosak, amelyeket annak dacára hangoztat, hogy emiatt sokan kényelmetlen figurának tekintik a hazai közegben.

A Zalaegerszeg sportigazgatója cseppet sem érzi rangon alulinak a munkát egy frissen feljutott csapatnál Fotó: Nemzeti Sport/Koncz György

– Mire e cikk megjelenik, ön már Amerikában lesz. Nem nehéz kitalálni, a fiát látogatja meg.

– Így van. Egy-két hete még szerencsésnek tűnt ez az időpont. Sportigazgatóként sem könnyű elszakadni egy klubtól, hiszen amint véget ér a bajnokság, máris dolgozni kell a keret átalakításán a következő idényre. Ám Zalaegerszegen a fiúk megtették azt a szívességet, hogy már három fordulóval a zárás előtt feljutottak, így megengedhetem magamnak, hogy az utolsó meccsen ne legyek jelen, s most Daninak tíz nap alatt három mérkőzése is van. Aztán a fiam a múlt hét végén ismét megsérült. Sajnos, ez is benne van egy profi futballista életében.

– Akkor még várni kell arra, hogy Dani fia bemutatkozzon a válogatottban, s a Sallói család még mélyebbre vésse be magát futballunk történetébe. Tud róla, hogy a Gelei família mellett az önöké az egyetlen, amelyből egymást követő három generáció képviselője is játszott az NB I-ben?

– Persze, sőt azt is, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik mindhárman gólt is szereztünk! De az is ritka, hogy apa és fia is szerepelt a válogatottban. Idősebb és ifjabb Albert Flórián, idősebb és ifjabb Somogyi József, Mészöly Kálmán és Géza, Halmosi Zoltán és Péter, Gelei József és Károly, Zombori Sándor és Zalán. Dani fiam előtt nagy a kihívás. Ha nem csupán bemutatkozik a válogatottban, hanem gólt is szerez, akkor egyedülálló család lennénk a magyar labdarúgás történetében.

– Ilyen alapos statisztikus?

– Imádom a számokat, mert a segítségükkel sok demagóg állítást meg lehet cáfolni. A Moneyball, azaz Pénzcsináló a kedvenc filmem, statisztikai mutatókra építve mutatják be, hogyan változott meg forradalmian a játékoskiválasztás a baseballban. Én is ezt követem, elemzés alapján készítek prognózist, nem az érzéseimtől vezérelve.

– A magyar futball jelenében mit tekint a legnagyobb gondnak?

– Az infrastrukturális fejlődésünk csodálatra méltó és fontos lépés volt, amiért hálával tartozunk a sportbarát kormánynak. Szakmailag viszont vegyes a kép. Csank Jánostól azt tanultam, úgy kell csapatot építeni, hogy először mindig a legnagyobb problémát oldjuk meg, aztán a következőt, és így tovább. Eme logika sportági léptékben is érvényes. A legfontosabb feladat nem is lehet más, mint hogy versenyképes legyen a válogatottunk, esélye legyen kijutni az Európa-bajnokságra, álljon harcban a világbajnoki részvételért is. Egyszer-egyszer összejöhet a bravúr, legyőzhetjük a horvátokat, de hosszú távon az a csapat az eredményesebb, amelynek több olyan játékosa van, akik az öt legerősebb bajnokságban szerepelnek stabilan. Sajnos, a mi szintünkön álló válogatottak közül nekünk van a legkevesebb ilyen labdarúgónk, amiből tényszerűen következik a gyengébb eredményességünk. Tehát ennek a célnak kellene mindent alárendelnünk, ehhez képest lényegtelen, hogy hány csapatos az NB I vagy milyen az utánpótlás versenyrendszere.

– A válogatott játékosok az utánpótlásból, illetve részben az NB I-ből kerülnek ki, tehát ezek működése meghatározza az ön által említett fő célt.

– Én úgy mondanám, a klubok működését hozzá kellene igazítani a piaci követelményekhez, hogy ne közvetett állami támogatásból, hanem ugyanúgy játékosértékesítésből éljenek meg, mint a szomszédos országokban. Ezen cél érdekében nem tartom jó ötletnek a tizenkét csapatos NB I-et, mert lehet, hogy izgalmasabb, de nem szolgálja a magyar fiatalok fejlődését. Csak egy adat: az utolsó tizenhat csapatos NB I-es idényben az MLSZ által meghatározott támogatásnak megfelelve 103 fiatal lépett pályára, míg az azt követő tizenkét csapatos bajnokságban már csak 53! Ugyanez a szám a magyar játékosokra: 325 helyett 236. A fiatalok és magyar játékosok számának csökkenése tehát nem a klubok, hanem a szövetség stratégiai döntésének eredménye. A harminc százalékot kitevő külföldi játékosok eladásából közel kétszer akkora bevételük volt a kluboknak, mint a hetvenszázaléknyi magyaréból. Az üzleti szempontok tehát éppen ellentétes arányokat követelnének meg, mint amit itthon mindenki pufogtat.

A Zalaegerszeg sportigazgatója cseppet sem érzi rangon alulinak a munkát egy frissen feljutott csapatnál
Fotó: Nemzeti Sport/Koncz György

– A szabályozással az MLSZ a magyar fiataloknak az NB II-ben biztosít lehetőséget, ahol egyáltalán nincsenek külföldiek.

– S hány olyan NB I-es vagy inkább válogatott játékost tud említeni, aki az NB II-ből visszatalált az NB I-be?

– Ott van Sigér Dávid.

– Ő speciális eset, mert későn érő alkat. Sokkal inkább az jellemző, hogy a fiatalok megrekednek az NB II-ben vagy még ott sem. A fiam korosztályán, a ’96-sokon keresztül vizsgáltam, hogyan működött az úgynevezett fiatalszabály. Az első osztályban huszonegyen, a másodosztályban hatvanheten léptek pályára. Amikor kiöregedtek a támogatott korosztályból, a következő évben az NB I-ben tizenöten, az NB II-ben harmincegyen maradtak. De amíg az első osztályban lévők szinte mindannyian utánpótlás-válogatottak voltak, tehát a tehetségük, nem a koruk miatt játszottak, addig a másodosztályban a 67-ből már csak hatnak jutott annyi játékidő, mint amikor anyagi érdek fűződött a szerepeltetésükhöz. S egyedül Varga Kevin került vissza az NB I-be. Az ilyen adminisztratív intézkedéseknek nincs helyük a versenysportban, mert a versenynek kell lenni a legfontosabb kiválasztási szempontnak. Fiataljaink viszont elkényelmesednek kivételezett helyzetükben. Tudom, ez sem népszerű vélemény.

– S mi a helyzet az utánpótlással?

– Itt is a számokból kell kiindulni. Egy-egy korosztályban ma Magyarországon tizenötezer gyerek kerül kapcsolatba a focival, közülük átlagosan 15 jut el az NB I-ig, és csak három a válogatottságig. Ez nem rendszerhiba, hanem a legtöbb országra jellemző adottság. Nálunk az akadémiák papíron ontják a tehetségeket. Persze nem az akadémiákat kell hibáztatni, hiszen eddig csak tizenöt éves kortól kezdtek el dolgozni a játékosokkal. S nálunk tizenöt éves korra hatalmas a technikai lemaradás. Megy a demagóg duma a magyar gyökerek felfedezéséről. A modern futball nem erről szól, különben az angolok még mindig ívelgetnének, a németek meg brusztolnának. A modern foci lényege a tökéletes technikai felkészültség és a döbbenetes tempó, fizikum. Mi tizenöt éves kortól próbálunk technikát fejleszteni, pedig abban a korban már szinte mindent tudni kellene a labdával. A múltból egyetlen dolgot kellene visszahozni, a cselezőkészséget, a fifikát, ami legutóbb Nyilasit és Törőcsiket jellemezte. A mai gyerekek keveset játszanak, de a szülők sem értik, mi a cél. Utánpótlásmeccseken ilyen vezényszavakat lehet hallani: ütközd le, keményen, fegyelmezetten, ne cselezz, passzolj! Pedig hol sajátítsák el a gyerekek a cselezést, ha nem ott?

– Persze, mert az utánpótlásedzőknek is eredményt kell felmutatniuk, ezért már ők is csapatot építenek.

– Ezért könyörög tíz éve mindenki, hogy ne legyen kiesés és túl nagy eredménykényszer az utánpótlás-bajnokságokban, de hiába. Azt a 15-20 gyereket kellene kiemelten kezelni minden korosztályban, akikben van potenciál, pláne azt a hármat, akik nemzetközi szintre is eljuthatnak. Mit sem számít a csapat és az eredmény, ha az az egy-két született tehetség nem kap megfelelő képzést. De erre kevés energiájuk marad az edzőknek, ha egyáltalán megvan bennük a képesség, hogy észrevegyék a csiszolatlan gyémántot. Hozzáteszem, mindenki az edzőket szidja, de a gyerekek elhivatottsága és a szülői háttér ugyanolyan fontos, mert a technikai tudás önmagában nem elég.

– Ön így nevelte a fiát?

– Igen, de kiskorában lehettem volna szigorúbb is vele, hogy még többet focizzon az edzéseken kívül is. Tudtam, hogy tehetséges, de nem voltam biztos benne, hogy profi futballista lehet, mert ahhoz sok mindennek össze kell jönnie, beleértve a szerencsét is. Dani jó barátom, Urbányi Pista közbenjárására először középiskolásként ment ki egy évre Amerikába cserediákként, és a Kansas akadémiáján focizott. Azt gondoltam, arra mindenképpen lesz lehetősége, hogy ösztöndíjjal később bekerüljön valamelyik egyetemre, és tökéletesen megtanuljon angolul. Ám Kansasben megállta a helyét, s amikor hazajött érettségizni, és vártuk az egyetemi ajánlatokat, az Újpest elvitte a nyári edzőtáborba, sőt Nebojsa Vignjevics bedobta a mély vízbe, és bemutatkozott az NB I-ben. Ekkor Dani már eltökélt volt, hogy profi játékos akar lenni. A Kansas szerződést kínált, így már nem egyetemre ment vissza, hanem a felnőtt csapatába. Kansasben ismét bizalmat kapott, s most már tényleg csak rajta múlik, hogy mire viszi.

– Egyedi pálya. Hogyan lesz ebből általános recept?

– Nincs általános recept, de fontos a karriertervezés. Dani esete speciális, inkább Szoboszlai Dominikét említeném példaként. Benne az edző édesapja felfedezte a tehetséget, s mit sem törődve a hazai rendszerrel, napi négy órát foglalkozott vele. Tizennégy és fél éves korától Salzburgban edzett, hétvégenként vonatra ült, s hazautazott meccset játszani. Szerintem is minél előbb ki kell menni külföldre, mert itthon nincs olyan intenzív edzésmunka és versenyhelyzet, mint kint. A fiatal és hazai játékosok védelmében hozott szabályzók éppen a versenyhelyzetet ölik ki, kevés a minőségi magyar játékos, ezért a tehetségeink itthon megkereshetik azt a pénzt, amit az erősebb külföldi bajnokságokban, a hollandban, a belgában vagy az osztrákban nem. Tizenhat éves korban még bárhová ki lehet igazolni, mert ha megvan a tehetséged, ők majd felhoznak fizikálisan és gondolkodásban a nemzetközi szintre, de az U19-ből, az NB II-ből már szinte lehetetlen, és még az NB I-ből sem könnyű. A magyar bajnokság megítélése nagyon rossz, és ezen a tizenkét csapatos első osztály sem tudott változtatni. A jelenlegi modell szinte önmagában gátja annak, hogy az európai elitben szereplő futballistáink legyenek.

– Sportigazgatóként a ZTE-nél önt sem azért fizetik, hogy válogatottakat neveljen, hanem hogy feljusson a csapat az NB I-be, s maradjon benn.

– Az elmúlt évre büszkék lehetünk. A ZTE-t nem a pénze emelte ki a mezőnyből, hanem a megfelelő kiválasztás és a szakmai stáb remek munkája. A tulajdonosunk nem kíván beszállni az árversenybe, így az NB I-ben a költségvetésben valószínűleg sereghajtók leszünk, mégis a biztos bennmaradás a rövid távú célunk.

– S beéri azzal, hogy a ZTE sportigazatója? Önnek talán nem az NB II és az NB I határán egyensúlyozó klubnál lenne a helye…

– Voltam már a válogatott technikai vezetője, tévés szakértő, scout a piacvezető magyar menedzserirodánál, ügyvezető, sportigazgató több klubnál. Most a ZTE-nél dolgozom, olyan célokért, amelyekkel tudok azonosulni. Ha vannak gondolataim, megfelelő szakmai fórum híján megírom az MLSZ főtitkárának, Vági Mártonnak, s néha kapok is választ. Többet nem tehetek, igyekszem a saját portámon jól seperni…