Csak az angoloktól félt

Egészségesen kihagyhatatlan volt a Bp. Honvédból és a válogatottból is. A magyar futball történetének egyik legjobb középső védőjét Garaba Imrének hívják, aki 82 válogatottságot magába foglaló pályafutása befejeztével csupán nagyon rövid ideig edzősködött, csaknem negyed évszázada magát a futballtól távol tartva él, elmondása szerint boldogan és szabadon.

A 82-szeres válogatott, legendás középhátvéd nem akart mindenáron edzősködni Fotó: Mirkó István

– Olvasom, hogy itt a szarvasbőgés ideje.

– Bizony, és már nagyon izgatott vagyok. Várom egy jó barátomat, vele szeretnék lövetni egy szép bikát.

– Honnan ez a szenvedély a vadászat iránt?

– Egy kis faluban, Sződön nevelkedtem, kis csibészekként a szabadidőnkben fociztunk vagy az erdőket és a réteket jártuk. Vittünk magunkkal csúzlit, azzal vadásztunk siklóra, gerlére, vagy pedig a patakokból próbáltunk halat fogni. A feleségem családja is sződi, az apósom gyerekkora óta benne élt a vadászatban, és ő szerettette meg velem. Ez a két hobbim, a vadászat és a horgászás, ezekkel töltöm az időm jelentős részét.

– Hogyan indult el a sződi kisfiú a profi futballkarrier felé?

– Apámék négyen voltak fiútestvérek, imádták a futballt, ő a helyi szakosztályt vezette, két öccse pedig játszott is a falu csapatában. Hárman a Fradinak szurkoltak, egyikük pedig az Újpestnek. Óhatatlanul belecsöppentem ebbe a világba, hét közben sokat fociztunk, a hét végén pedig mentünk a felnőttek meccsére, még idegenbe is egy teherautó platóján. Apám vállalati főnöke a III. Kerület edzője volt, az ő révén tizennégy évesen az ifik között játszottam először szervezett körülmények között. Az óbudai srácoknak eleinte vidéki suttyó gyerek voltam, de aztán befogadtak, és még kiskorúként bemutatkozhattam a felnőttek között is. Amikor viszont kiestünk az NB III-ból, engem kiáltottak ki bűnbaknak, és elkerültem Vácra, ahol leszedtek rólam nyolc kilót, és én lettem a középső védő.

– Mindig erről a posztról álmodozott?

– Dehogy, mint minden gyerek, gólokat akartam lőni. Marada Győző, az egyik edzőm vitt egyre hátrébb, és remek érzékkel ő találta meg a posztomat.

– Ez is segített abban, hogy hamarosan leigazolta az NB I egyik élcsapata, a Honvéd?

– Biztosan, de ezt elsősorban ­Tichy Lajosnak köszönhetem. Akkoriban volt olyan, hogy NB-s Kupa a felkészülés idején, és a Vác egy csoportba került a Honvéddal. Tudtam, ez remek lehetőség arra, hogy megmutassam magam, nagyon készültem mindkét meccsre, és annyira jól ment a játék, hogy Lajos bácsi ütni kezdte a vasat Kispesten: ezt a Garabát meg kell szerezni! Ezt persze csak később tudtam meg, ugyanakkor eszem ágában sem volt a Honvédhoz menni.

– Hogyhogy?

– Fradi-szurkoló voltam, viszont az Újpest hívására vártam, mert az van legközelebb Sződhöz. Csakhogy egyikük sem keresett. Korábban megegyeztem a Debrecennel, ám halogattam az aláírást, amikor megjelent a Honvédtól Komora Imre, akinek roppant magabiztosan soroltam a feltételeimet. Ő meghallgatott, majd azt mondta, rendben, térjünk erre vissza egy hét múlva. Néhány nap múlva megjött a katonai behívóm. Komora ismét eljött, sorra felülírta a feltételeimet, én pedig fokozatosan elsüllyedtem a fotelben… Persze hogy aláírtam, más volt futballistaként katonáskodni, mint bárhol máshol. Viszont azt mondom, életem egyik legjobb döntését kényszerítették rám.

– Kispesten a válogatott sztárok könnyebben elfogadták a vidéki gyereket?

– Nem éreztem ilyen gondot. Az esküig nem edzhettem, aztán nyolcvanan voltunk egy edzésen bevonult futballisták, és én maradhattam. Nem sok cikizést kaptam, gyanítom, Tichy Lajos tekintélye is védett. Aztán az első meccsem a Népstadionban a Fradi ellen volt, és Nyilasival szemben kellett játszanom. Gondoljon bele, fél évvel korábban még a kakasülőn néztem a kettős rangadókat, és most olyan futballistákkal lehettem egy csapatban, mint Pintér Sándor, Gujdár Sándor és Kocsis István, akiknek egy évvel azelőtt, a hetven­nyolcas világbajnokságon a tévé előtt szurkoltam.

A 82-szeres válogatott, legendás középhátvéd nem akart mindenáron edzősködni
Fotó: Mirkó István

– Nem volt ez túl hirtelen nagy ugrás?

– Nem éreztem annak. Az a legfelemelőbb, amikor klasszis csatárokat kell semlegesíteni. Ha sikerül, nagyot nyerhetek, ha nem, akkor azt mondták, semmi baj, más sem volt erre képes. A válogatott meccsek előtt a pályafutásom végéig nagyon izgultam, hárompercenként mentem ki a mosdóba, de ahogy pályára léptünk, ez elmúlt. Egy kivételtől eltekintve minden csapat ellen félelem nélkül játszottam, még ha mondjuk Vialli, Rummenigge, Van Basten vagy Maradona is jött velem szemben.

– Ki a kivétel?

– Nem ki, kik: az angolok. Amikor először megjelentek a Wembley folyosóján, és üvöltve hergelték magukat, az félelmetes volt. Mariner vagy Keegan páratlan fizikai erőt képviselt, a többiekkel együtt. Hatszor játszottam ellenük, egyszer sem nyertünk, és mindig bennem volt a félsz. Tudja, a szívem szerint én odamentem volna futballozni, Ang­liába. Lenyűgöz az ottani futballkultúra, szeretem a stílust, kivéve a ­Guardiola-féle Manchester Cityét.

– Visszatérve a Honvédhoz, a csapat korábban az ötvenes évek közepe óta nem nyert bajnokságot, a nyolcvanas évtizedben viszont hatszor volt aranyérmes. Mi kellett ehhez a kiugráshoz?

– Azzal szoktam viccelődni, hogy olyan játékos, aki tud bajnokságot nyerni. Ha megnézi, hogy ki érkezett 1979 nyarán és vert gyökeret a csapatban, akkor egy nevet lát, az enyémet… ­Esterházy Marci magának szokta tulajdonítani ezt a jelentőséget, de ő fél évvel később jött. Komolyra fordítva, nagyon jó csapat jött össze, és stabilizálódott a védelmünk, nagyon kevés gólt kaptunk. Ha az eredményeket nézzük, akkor a nyolcvanas évek Honvédja a klub második aranygenerációja. Én nyolc év alatt négy bajnoki címet nyertem, a legtöbb aranyérmet azonban – szám szerint hatot – meglepő módon az a Sikesdi Gábor szerezte, aki egyszer sem lett válogatott.

– Két világbajnokságon vehetett részt. Tud különbséget tenni közöttük?

– Tudok, bár érzelmileg mindkettőhöz erősen kötődöm. Az első, a ’82-es azért volt egészen különleges, mert olyan játékosok közé kerültem, akik nekem a fiatal éveim ideáljai voltak. Ha az a korosztály évekkel korábban kimehetett volna Nyugatra, másként alakul a magyar labdarúgás története. Rájuk és a kapitányra, Mészöly Kálmánra is felnéztem, és az a csapat – nem megbántva senkit sem – jobb futballistákból állt, mint a ’86-os mexikói. Az is jó baráti társaság volt, a Honvédra épült, kiegészült máshonnan érkező remek játékosokkal, és volt egy edző, akinek a nevét nem szeretném kimondani

– erről elégedjünk meg ennyivel –, ő összefogta ezeket az embereket, és a taktikájával éretté tette a csapatot a nagy feladatokra.

– Idegesíti, ha Irapuatóról kérdezik?

– Nem, mert hozzátartozik a futballunkhoz. Nálunk ezt másként élte meg mindenki, mint kellett volna. Öt éve a brazilok saját pályán kaptak ki a világbajnokságon 7-1-re a németektől, nem lett belőle akkora nemzeti katasztrófa, mint nálunk a szovjetektől elszenvedett 0-6 után, ami lehetett volna 0-12 is – ilyen előfordul a futballban. Ez a meccs ugyanúgy végigkíséri az életünket, mint az Aranycsapat tagjaiét a berni vereség a világbajnoki döntőben. Kár, mert ha az a csapat együtt marad, szerintem ott lettünk volna a következő Európa- és világbajnokságon is.

– Ezután, pályája csúcsán szerződött a francia másodosztályú ­Rennes-hez, majd később Belgiumban is játszott. Nem volt jobb ajánlata?

– Ahogy mondja. Ennek ellenére az anyagiak miatt igent mondtam a franciáknak, de kíváncsi is voltam a más környezetre. Emellett a francia másodosztály felvette volna a versenyt a hazai élvonallal, higgye el! Amúgy minden más volt: az edzésmunka, az orvosi ellátás, tényleg minden. Például vért vettek tőlem, és megmondták, ­fényévnyi a lemaradásom, és másnap az orvos letette elém az új étrendemet. És azt hiszem, ez csak utánzata volt annak a profizmusnak, ami a topklubokat jellemezte.

– Mindössze három évig edzősködött. Ennyire nem tetszett?

– Nem akartam mindenáron edző lenni, de érdekelt a munka. A BVSC-nél az utolsó fordulókra kértek fel, bennmaradtunk, a nyáron jött vezetőnek az, akinek a nevét megint csak nem szeretném kimondani, és az ősszel elváltunk egymástól. Dolgoztam a ­REAC-nál, Gödöllőn, majd következett az MTK. Itt nem értük el a célt, a bronzérmet, azt mondták, maradhatok pályaedzőnek, de ahol főnök voltam, ott nem leszek beosztott. Ekkor éppen bejött a civil élet, működni kezdett a vállalkozásom, amiből azóta is megélek úgy, ahogyan szeretnék, és úgy döntöttem, nem teszem ki a sorsomat annak, hogy a kapufáról ki- vagy befelé pattan a labda. A magam ura vagyok, független mindenkitől, szabadon elmondhatom a véleményemet. Van két gyerekem, négy unokám, Ádám, Botond, Domán és Milán, sikerült nekik átadni azt a sport­imádatot, amit én is kaptam a szü­leimtől, és vadászom, horgászom. Rendben vagyok, nincs hiányérzetem azóta sem, amióta huszonhárom éve elszakadtam a futballtól.