Koronás Antal tudta, ha nem akar két héten át mindennap tojásos nokedlit ebédelni, akkor igent kell mondania. Felhúzta a szürke overallt, a fémbetétes munkáscipőt, s áthajtott a szomszéd településre.
Az hagyján, hogy nyelte a port, izzadt, mint a ló, felhólyagosodott a tenyere, a sógor a tetejébe tényleg folyton versenyezni akart. Ki bír el több gerendát, hány ütésből repeszti meg a falat, s tud több téglát felpakolni a talicskára. Ez utóbbi precizitást is igényelt, s Koronás azt érezte, eljött az ő ideje. Mértani pontossággal igazgatta el a téglákat, negyvenhatot szám szerint; alig bírt vele megindulni, inogva, összeszorított fogakkal – a mindig szenvedve futó Emil Zátopekre gondolt, biztatva magát – haladt a rakás felé, de a cél előtt két méterrel megbotlott, a téglák a cserepekre dőltek, amelyek csörömpölve adták meg magukat a súlyos teher alatt.
– Olyan vagy, Anti, mint Dzsudzsák a válogatottban. A fék a csapatban! – röhögött rajta Jóska sógor. De Koronás már annak is örült, hogy nem fizettette ki vele az összetört cserepek árát.
Utolsó próbatételként a nap végén versenyt kellett innia a sógorral. Fél óra múlva már összekapaszkodva daloltak, mint két jó barát. Másra nem emlékezett, arra sem, hogyan került haza.
Másnap sérülten ébredt. Gondolta, gyorsan, még mielőtt a felesége felébred, eliszkol a Sarkiba, lehörpint egy dupla kávét, aztán kitölti a nyerő szelvényt. Amikor fel akart egyenesedni, sajgott a dereka, izomláz béklyózta a vállát. Föleszmélt. Mint egy rossz álom. Se Sarki, se totózó, csak fájdalom és megaláztatás.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!