Hármas sípszó

Koronás Antal túl van a közvetlen életveszélyen, az állapota azonban továbbra is válságos.

„A vészhelyzet jelentette kényszerítő körülmények enyhülésével […], a járványügyi időszakban meghozott rendeletek hatályon kívül helyezésével […], az egészség védelmében hozott intézkedések maradéktalan betartása mellett, […] a június elsejétől normalizálódó munkaviszony vonatkozásában […]” – silabizálta a hivataltól kapott levelet Koronás Antal. Mindebből pontosan nem értette meg, inkább csak sejtette, most akkor mi is a teendő, mi a feladata, ám a levél végén az utolsó mondat végre világos üzenettel szolgált. „Számítunk magára” – olvasta el többször is, miközben melegség öntötte el.

Gyakorlatias emberként újra szorgalmasan járni kezdte a várost, s közben szorgalmasan jegyzetelt. Listát írt össze a letört, kiszáradt ágakról, a kátyúkról, a kiégett lámpatestekről, felmérte, hogy az önkormányzati tulajdonú épületekben esett-e bármilyen kár, sőt fejben már ütemtervet is készített, mihez kellene halaszthatatlanul hozzáfogni. Túlcsordult benne a tettvágy, csak az aggasztotta, hogy azt tapasztalta, ha szaporázza a lépteit, levegőért kapkod, gyorsan kifullad.

Egyik sétája után – amelynek során persze szokás szerint közbeiktatta a Sarkit – a felesége már a kapuban várta. Igyekezett végiggondolni, vajon mit ronthatott el, de – hacsak nem felejtette nyitva a kerti csapot, ami néha megesett vele – nem tudott felidézni semmilyen házi szabálysértést. Ahogy közelebb ért, látta, hogy a feleségének fülig ér a szája, s képtelen uralkodni a felindultságán.

– Vár minket! Végre meghívott! – lelkendezett a felesége, s Koronás tudta, ha nem említ nevet a felesége, akkor csakis a Londonban élő fiukra gondolhat. – Be akarja mutatni a barátnőjét!

Koronás Antal azzal is tisztában volt, hogy örülnie illene a hírnek, de a torkát kaparászó kisördögöt mégsem tudta elnémítani. – Angol? – kérdezte kurtán.

– Nem tudom – rebegte a felesége leforrázva.

– Akkor minek örülsz? – ment át támadásba Koronás. – Ha az, sose látod majd az unokádat.

Ahogy kimondta, már meg is bánta. Ha a fiáról volt szó, Koronás nem tudta türtőztetni magát. Képtelen volt megemészteni, hogy a kis Anti, a szeme fénye immár harmadik éve Londonban él, s azóta csupán egyszer látogatott haza. Úgy érezte, elárulta a fia. Legbelül már lemondott róla, így a felőle érkező újabb és újabb hírekből nem a hazatérés reményét, hanem saját véleménye igazolását olvasta ki.

Nem is szólt többet, sarkon fordult, s visszaindult a Sarkiba. Nehezen lépkedett, mintha mázsás terhet cipelt volna. Lerogyott a törzshelyére, és csak miután mohón legurított egy kisfröccsöt, érezte kicsit jobban magát. A jó kedve azonban elillant, bambán tapadt a szeme az Újpest–Fradi ismétlésére.

Egyszer csak Freecy és Tökfilkó toppant be, feltűnően virágos hangulatban.

– Hová megyünk a hétvégén? – kérdezte előbbi, miközben a baseballsapkája tökéletes ívű röppálya végén úgy landolt Koronás poharán, mint a fogasra tűzött kalap. Meg sem várva a jó barát válaszát, fennhangon így folytatta: – Antikám, te a feltámadásról is csak akkor értesülsz majd, amikor már mindenki a mennyországban lóbálja a lábát. Vége a karanténnak, lehet meccs­re menni, vazze!

Koronás jól ismerte Freecyt, így azt is tudta, hiába nagy lókötő, a futballban nem ismer tréfát.

– Nézzük csak – mondta Koronás, hogy időt nyerjen, mert nem értette, hogyan történhet ez vele, hirtelen nem ugrott be neki a hétvégi párosítás. A tarkóját vakarta remegő kézzel, s nem is hallotta, amint Tökfilkó azt mondja: – Ne fáradj, Anti, már eldöntöttük. Puskás–Fradi, irány Felcsút! – Arra még felkapta a fejét, hogy Pajovics kivédi Isael lövését a tévében. – Ő a kedvencem – jegyezte meg. Vagy csak akarta? – már nem volt benne biztos. Azt sem értette, Freecy miért nem vágja rá: ugyan már, s mond helyette egy másik nevet. Csak a zuhanást észlelte, s körülötte a rémült tekinteteket, majd a földre rogyott. Még hallotta a hármas sípszót, és hogy Hajdú B. rögzíti a végeredményt, majd minden elsötétült.

Koronás Antal túl van a közvetlen életveszélyen, az állapota azonban továbbra is válságos. Teljes felépülése beláthatatlanul hosszú időt vesz igénybe.