Koronás Antal szombat reggel fejfájásra és torokkaparásra ébredt. Kitapintotta a pulzusát, úgy ítélte meg, a szokásosnál szaporábban ver a szíve, s mintha a homloka is meleg lett volna.
– Zsófi, kérlek, főzz egy… – kurjantotta el magát, aztán elnémult. Csak nem…? – nyilallt belé. Gyorsan végiggondolta, kivel találkozott az elmúlt napokban. Lényegében senkivel, állapította meg egyszerre keserűen és megkönnyebbülten. Amikor elköszöntek tőle a munkahelyén, a folyosóról be sem engedték a titkárságra, a parkban méterekről froclizta az a ficsúr, s a Sarkiban is mindenkinek megvan a maga asztala, szellősen ülnek, ráadásul akik oda járnak, nemhogy a városból, még az utcából sem mozdulnak ki. Az előző napi megpróbáltatásaira gyanakodott, joggal. Már reggel felzaklatták azzal, hogy elmarad az ultiparti, a szokásosnál több kávét ivott, kimerült a kerti munkában, s amikor a szomszéddal beszélgetett, aki talán nem is olyan rátarti, mint hitte, egy idő után érezte, hogy futkos a hideg a hátán.
Egy szemvillanás alatt, helyesebben az elharapott szó közben azt is lefuttatta az agyában, mivel járna, ha beismerné a feleségének, hogy gyengélkedik. – Kell neked örökké kódorogni! – hallgathatná napokig, s ami ennél rosszabb, a felesége addig nem nyugodna, amíg tetőtől talpig ki nem vizsgálnák, s elrángatná tesztre.
– Nem, azt már nem – motyogta magában. Elég így is a bezárkózásból, még az hiányozna, hogy két hétre karanténba kényszerítsenek.
– …főzz egy jó gulyáslevest ebédre! – vágta ki magát a felelőtlenül megkezdett mondatból. S elhatározta, ha karanténba nem is vonul, a hét végén nem mozdul ki a lakásból. Az asszony nyilván értetlenkedik majd, mi ütött belé, de majd a hidegfrontra keni a dolgot.
Kínzóan lassan vánszorogtak a percek, hát még az órák. A rokonai, barátai rendszeresen egy-egy sportkönyvvel ajándékozták meg karácsonyra, születés- és névnapjára. Ezekbe olvasott bele, de az adatokkal agyonzsúfolt, életrajzi ihletésű könyvek, amelyekben az aktuális hős a valaha élt legkiválóbb sportoló, jellemzően futballista, nem kötötték le. Olyan történetek után szomjazott, amelyeket olvasva az ő lába is lövésre lendül, amelyek gondolatban elrepítik, megérintik a lelkét; amilyeneket inkább filmen látott, mint a Régi idők focija vagy az Egy félidő a pokolban. Bár már kívülről fújta őket, sokadszorra is inkább H. Kovács történetein mulatott a Ferencvárosi koktélt kortyolgatva.
