Feketefoci

Feketevágás, azaz hát feketefoci. Életre kelt A tanú. Koronás Antal egyszerre tudott volna sírni és nevetni. De legalább a feje már nem hasogatott.

Koronás Antal szombat reggel fejfájásra és torokkaparásra ébredt. Kitapintotta a pulzusát, úgy ítélte meg, a szokásosnál szaporábban ver a szíve, s mintha a homloka is meleg lett volna.

– Zsófi, kérlek, főzz egy… – kurjantotta el magát, aztán elnémult. Csak nem…? – nyilallt belé. Gyorsan végiggondolta, kivel találkozott az elmúlt napokban. Lényegében senkivel, állapította meg egyszerre keserűen és megkönnyebbülten. Amikor elköszöntek tőle a munkahelyén, a folyosóról be sem engedték a titkárságra, a parkban méterekről froclizta az a ficsúr, s a Sarkiban is mindenkinek megvan a maga asztala, szellősen ülnek, ráadásul akik oda járnak, nemhogy a városból, még az utcából sem mozdulnak ki. Az előző napi megpróbáltatásaira gyanakodott, joggal. Már reggel felzaklatták azzal, hogy elmarad az ultiparti, a szokásosnál több kávét ivott, kimerült a kerti munkában, s amikor a szomszéddal beszélgetett, aki talán nem is olyan rátarti, mint hitte, egy idő után érezte, hogy futkos a hideg a hátán.

Egy szemvillanás alatt, helyesebben az elharapott szó közben azt is lefuttatta az agyában, mivel járna, ha beismerné a feleségének, hogy gyengélkedik. – Kell neked örökké kódorogni! – hallgathatná napokig, s ami ennél rosszabb, a felesége addig nem nyugodna, amíg tetőtől talpig ki nem vizsgálnák, s elrángatná tesztre.

– Nem, azt már nem – motyogta magában. Elég így is a bezárkózásból, még az hiányozna, hogy két hétre karanténba kényszerítsenek.

– …főzz egy jó gulyáslevest ebédre! – vágta ki magát a felelőtlenül megkezdett mondatból. S elhatározta, ha karanténba nem is vonul, a hét végén nem mozdul ki a lakásból. Az asszony nyilván értetlenkedik majd, mi ütött belé, de majd a hidegfrontra keni a dolgot.

Kínzóan lassan vánszorogtak a percek, hát még az órák. A rokonai, barátai rendszeresen egy-egy sportkönyvvel ajándékozták meg karácsonyra, születés- és névnapjára. Ezekbe olvasott bele, de az adatokkal agyonzsúfolt, életrajzi ihletésű könyvek, amelyekben az aktuális hős a valaha élt legkiválóbb sportoló, jellemzően futballista, nem kötötték le. Olyan történetek után szomjazott, amelyeket olvasva az ő lába is lövésre lendül, amelyek gondolatban elrepítik, megérintik a lelkét; amilyeneket inkább filmen látott, mint a Régi idők focija vagy az Egy félidő a pokolban. Bár már kívülről fújta őket, sokadszorra is inkább H. Kovács történetein mulatott a Ferencvárosi koktélt kortyolgatva.

Vasárnap már végképp nem tudott mit kezdeni magával. Beszélgetni akart, bárkivel, csak persze ne az asszonnyal. A Londonban élő fiával skype-olni szoktak, helyesebben a felesége, mert ő tudja kezelni a laptopot, ő maga csak a háttérből integet, s olyan bölcs tanácsokkal látja el a kis Antit, hogy „Vigyázz magadra!” s „Ne dolgozd magad halálra!”

Tökfilkóra és Vilmoskörtére még neheztelt az elmaradt kártyaparti miatt, aztán eszébe jutott az unokaöccse, Gézu, aki NB III-as futballista, s ha nyer a csapata, rendszeresen felhívja, hogy gratuláljon neki.

– Mizu, ’Ti bá?

– Te vagy az, Gézu?

– Ne reménykedj, nem a Ronaldo!

– Menj már! Különben is tudod, én Messi-párti vagyok. Olyan, mint a Kuksi, a Kubala vagy a Varga Zoli.

– ’Ti bá, te menj már! Nem is láthattad őket játszani.

– Jól van, no, így mondják az öregek. De mi van veled?

– Épp most fociztam.

– Fociztál?

– Persze! Miért, ha Mason Mountnak meg Declan Rice-nak szabad…

– Azok kicsodák?

– ’Ti bá, ne csináld már! Az egyik a Chelsea, a másik a West Ham spílere. Lementek a parkba a spanokkal focizni. Aztán persze lebuktak, felnyomták őket. Mi azért firkásabbak vagyunk. Két faluval arrébb van egy frankó műfüves, oda járunk, s persze nem az egész csapat, csak néhányan a haverokkal.

– S nem félsz?

– A lebukástól jobban, mint a vírustól. Csöppet gáz, hogy az edzést is le kell tolni. Szerdán is két órát pörögtünk a ketrecben, utána majd beledöglöttem a nyargalásba.

– Miért, a tréner is lejár veletek?

– Dehogy! A teló rögzíti az adatokat. De ebbe ne menjünk bele. Az a lényeg, most már erre is megvan a tuti. Focis napokon bringán letekerem a kiírt penzumot. Még jó, hogy megtanítottál farolni, így a kitámasztás sem para. Na, cső, ’Ti bá, nyaggat a baby!

– Várj már, egyszer elmehetnék…? – kérdezte Koronás Antal, de már néma volt a vonal.

Feketevágás, azaz hát feketefoci. Életre kelt A tanú. Koronás Antal egyszerre tudott volna sírni és nevetni. De legalább a feje már nem hasogatott.