Egyszer ez is elmúlik

Koronás Antal nem volt különösebben sem bátor, sem állhatatos ember. Egyedül versenyezni szeretett, passzívan is, másoknak drukkolva.

– Két presszót és egy lattét, legyen szíves, Ágikám! – adta le a rendelését Koronás Antal péntek délelőtt a Sarkiban.

– Mi van, Anti, csak nem versenyt akarsz inni? Velem? – kajánkodott Kancsó Miki.

Koronás Antal, még ha sokan így is gondolták, nem volt szenvedélyes kávézó, ahhoz tartotta magát, amit még a nyolcvanas években Czeizel professzortól hallott: minden kávénak megvan a maga csészéje, bögréje, pohara – ki miből szereti –, egy nap három egység nem betegség. Amihez hozzáköltötte: ellenkezőleg, egészség!

Most azonban fel volt dúlva. A Négy ászra keresztelt szokásos péntek esti ultitársaságból Tökfilkó és Vilmoskörte is visszamondta a játékot a járványra hivatkozva. Koronás, e körben a Szívkirály, hiába győzködte őket, hogy majd maszkot húznak és csak jelbeszéddel kommunikálnak – bal hüvelykujj kontra, jobb rekontra, mindkettő szubkontra, bal mutató- és középső ujj húsz, jobb negyven –, mindhiába. Végső érvként még azt is bevetette, a pinceszoba helyett játsszanak náluk a nappaliban, pedig tudta, ez dupla vagy semmi, mert a felesége „Mars!” bemondása ennél szolidabb szituációkban is überelhetetlen.

Koronás Antal nem volt különösebben sem bátor, sem állhatatos ember – sohasem hősködött hideg vizes zuhannyal, ha provokatívan rádudáltak, inkább lassított és utat adott, sohasem tartott böjtöt –, egyedül versenyezni szeretett, passzívan is, másoknak drukkolva. Ezért lett sportrajongó. Egy hét alatt nem tudott kifordulni a bőréből, elsajátítani a rettegés tudományát. A munkahelyéről hazaküldték, megállt a sportélet, a közértbe egyszerre csak ember mehet be, a többiek az utcán állnak sorba, a buszon úgy néznek rá az emberek, mint egy leprásra, elzavarták, csak mert nézte a gyerekeket focizás közben, s most már ulti sincs. Ötvenhatban még nem élt, a háborúról fogalma sem volt, el nem tudta képzelni, mi jöhet még.

Kancsó Mikire szegezte a tekintetét, úgy húzta le egymás után a két presszót, majd öblös kortyokkal lecsapta a lattét is. Elégedetten törölte le a habot a szája széléről. S látva, hogy a kávécimbora kővé mered, így szólt a pultoshoz: – Ágikám, még egy ugyanilyen kört!

A második presszó persze már megakadt a torkán, a lattéba épphogy belenyalt, de a sok koffein így is megtette a hatását: mámoros állapotba került, újra embernek érezte magát. Most kell versenyeznie!

Lerakott egy húszezrest a pultra, elkurjantotta magát – Mindenki a vendégem! –, majd távozott.

Hazaérve becsöngetett a szomszédba. – Fogd az ásót, te gyümölcsfák védőszentje! Verseny lesz! – rivallt rá a szomszédra, amikor az bizalmatlanul kikukucskált.

Bögyében volt a szomszéd, aki mindig a kertjével dicsekedett, fennhangon kérkedve metszés-, komposztálás- és bionövényvédelem-tudományával.

Át sem öltözött, úgy rontott be a sufniba, ahonnan csörömpölés közepette kirángatta az ásót, s a mérőszalagot is zsebre vágta. Kitűzött egy ötször két méteres területet, majd átdobta a mérőszalagot a szomszédnak. – Tíz négyzetméter! A nyertes egész évben vendége a vesztesnek a Sarkiban! – szónokolta, majd amikor a szomszéd is végzett a kitűzéssel, elrikkantotta magát: – Rajt!

A szomszéd, erőteljes, inas, fizikai munkához szokott férfi, egy szólt sem szólt. Már akkor mosolygott a bajsza alatt, amikor látta, hogy Koronás Antal gizgazos, tarackkal sűrűn benőtt parcellát felásva akar vele versenyre kelni. Koronás Antal, úgy érezte, jól halad. Sportrajongóként pontosan ismerte az egyéni sportágakban a versengés fontos szabályát: tilos az ellenféllel törődni, oldalra tekingetni, saját tempóban kell a cél felé haladni. Féltávnál azonban kezdett kifulladni. Amikor másodszor akadt el az ásója, szentségelve felegyenesedett, s rátámaszkodott a szerszámra. Akkor vette csak észre, hogy a szomszéd már az ő parcelláján forgatja az ásóját.

– Semmi baj, Antal – mondta a szomszéd, s felé nyújtott egy vizespalackot. – Egyszer ez is elmúlik.