Lecke elnapolva

Az fel nem vetődött volna Antalban, hogy az olimpia és a foci Eb elhalasztásának is lehet értelme.

Különös érzések szállták meg Koronás Antalt, miközben másodszor is nekiveselkedett N. Pál József A lecke megérkezett című publicisztikájának a Nemzeti Sportban. Simone Weilről sohasem hallott, Pilinszkynek is inkább csak a nevét ismerte, az életművét alig-alig, egyetlen négysorost sem tudott volna felidézni, a cikk hangulata mégis magával ragadta. Nem értette minden sorát, de hatott rá a vallomásszerű írás, szépséget, fennköltséget, kiirthatatlan, korokon átívelő ősi hitet árasztott. Koronás figyelme el-elkalandozott az olvasás közben. Magára gondolt, emlékeiben kutatva arra kereste a választ, az ő életében voltak-e olyan ünnepélyes pillanatok, amikor bármilyen nehézséggel kész lett volna szembenézni. Az esküvőjét, még inkább a fia keresztelőjét idézte fel, igen, talán akkor úgy érezte, törhetetlen bizalommal tekint a jövendőbe.

Az önvizsgálat közben újfent arra jutott, a mulasztásai sajnos túlsúlyban vannak, egy-egy rokon, barát halála rendre erre figyelmeztette, olyankor, ha könny szökött a szemébe, nem is az elhunytat, hanem a saját kisiklott életét siratta a koporsó felett.

Az azonban fel nem vetődött volna benne, hogy a sport halálának, az olimpia, a labdarúgó Eb elhalasztásának is lehet értelme. Ő maga csak a zuhanást érzékelte. Hogy ledöntik alóla élete utolsó biztos bástyáját, amelynek sport a neve. Amiért ugyanúgy tudott rajongani közel a hatvanhoz is, mint gyerekként vagy ifjúként, amikor, igaz, csak megye egyes szinten, maga is rúgta a labdát. A sportvilág szüntelen lüktetése az ő életének is kiszámítható ritmust adott, egyúttal elterelte a gondolatait arról, amivel nem akart és nem tudott szembenézni: élete egyre nyomasztóbb hiábavalóságával. S most arról győzködi ez a cikk, legyen türelmes, sőt ebben a kiüresedett, be- és elzárkózó világban, amely neki inkább pokol, mint mennyország, keresse az isteni elrendelést.

Ez a gondolat felzaklatta. Reflexszerűen bekapcsolta a tévét. Hátha... De élő futballmeccs helyett megint csak a tv-shop egyik bárgyú epizódja ment az imádott sportcsatornán. A kopaszodó, szándékoltan szerencsétlen figurában, ahogy könyörögve a felesége segítségét kéri, magára ismert. Hirtelen megvilágosodott, rádöbbent, mit is kellene tennie. Az egymás mellett létezés ingatag látszatbékessége helyett ismét szeretetben kellene élnie a feleségével, s valamire jutni Anti fiával is. A sértett beletörődés, amivel viseltet iránta – már nem csupán egzisztenciát épít és világot lát, hanem szüleit elhagyva, eddigi életét mintegy megtagadva szép lassan letelepszik Londonban –, pontosan érezte, szintén tarthatatlan. Mit is tegyen? Lepje meg a feleségét egy csokor virággal? Fogalmazzon szívhez szóló atyai levelet? Megtagadná önmagát és még nevetség tárgyává is lenne. Mindkét lehetőséget elvetette.

Továbblapozta az újságot. De csak a szeme olvasta a betűket, a gondolata minduntalan visszatért a „leckéhez”. „Szeretetre, bizalomra, a várakozás szentségének mélységes türelmére alkalmas képességünk edzésére adja a leckéket nekünk. S ha értjük, még e vész is jó lehet majd valamire, s ha elvonul – mert elvonul –, várakozni s örvendezni is az élethez méltóbb módon tudunk talán!” – hüvelyezte sokadszorra az utolsó mondatokat.

Megremegett a keze. Újra fojtogatni kezdte a torkát a szíve felől feltörni készülő érzelmi hullám. Feldúltan összecsapta az újságot, amely hangos zizegéssel tiltakozott az igazságtalan bánásmód ellen. Koronás Antal felpattant a fotelből. Tehetetlenségében ököllel kétszer a szekrényre csapott. Felszisszent. A sajgó fájdalom legalább visszarángatta a valóságba. Le kellene festeni a még békebeli, diófából készült bútordarabot.

De majd csak az Eb, az olimpia után. Praktikus felmentést talált a munka alól. Ráér még felmondani a leckét.