A szepezdi hobbiborász és a bergeni főállású anyuka

Ketten együtt hétszer nyertek Bajnokok Ligáját, háromszor világ-, és hatszor Európa-bajnokságot.

Sterbik Árpádot legfeljebb a búcsúmeccsén látjuk a kapuban Fotó: TumbaszHedi

Ketten együtt hétszer nyertek Bajnokok Ligáját, háromszor világ-, és hatszor Európa-bajnokságot. Sterbik Árpád és Kari Grimsbø korszakos világklasszisok, akiknek nem adatott meg a lehetőség, hogy a pályán fejezzék be a pályafutásukat. A negyvenet betöltő vajdasági Sterbik és a nála öt évvel fiatalabb norvég kolléganője a koronavírus áldásos tevékenységének köszönhetően „fű alatt” volt kénytelen abbahagyni az élsportot. Jóllehet, mindketten tervezték, hogy a szezon végén lelépnek a nagyszínpadról, a búcsút mégsem így tervezték.

– Egyelőre elszórakoztatom magam a borászkodással, Balatonszepezden telepítettem szőlőt. Jól hangzik, ugye? Egyelőre nem nagy biznisz, majd csak két-három év múlva derül ki, hogy jó-e vagy sem – mesélte a maga utánozhatatlan stílusában, ízes vajdasági tájszólással a Telekom Veszprémből visszavonult Sterbik.

Grimsbø helyzete más: a norvég kapus március elején hazautazott Bergenbe, azóta éli a főállású anyukák boldog hétköznapjait. – Mi kívül esünk a járvány európai gócpontján, már lépésről lépésre illeszkedünk vissza a normális életünkbe. Nem érzem úgy, hogy az élsport után bármit is be kellene pótolnom az életben, illetve ha valamit mégis, akkor igyekszem viszonozni a türelmet és megértést a családomnak, amiben részem volt a profi pályafutásom során. Most én akarok alkalmazkodni a többiekhez, elsősorban az ötéves fiamhoz, és nem akarom, hogy az én időbeosztásomtól függjön az ő élete – vázolta a váltás előnyeit a Győri Audi ETO-ban öt évet eltöltött kiváló kapus.

Nem csoda, hogy több évtized élsport után egyikük sem akar, vagy talán nem is tud elszakadni a kézilabdától. A klubja elképzelése szerint Sterbikre kapusedzőként számítanának Veszprémben, Grimsbønek is tetszene ez a feladat, de hogy hol, mikor, milyen csapatnál állna munkába, azzal egyelőre nem akar foglalkozni. Nem is szeretne annyira előre szaladni az időben. Nincs az a járvány, ami elveszi a kedvét az aktív gyerekneveléstől.

Nem nosztalgiázó típus, de érezhetően elcsuklik a hangja, amikor a szurkolóktól kapott búcsúüzenetek jönnek szóba. – Meghatódtam, egyik-másikat megkönnyeztem. Eleinte tartottam a győri kalandtól, de aztán otthonra leltem a klubnál és a városban. Egyszer, ha visszazökken minden a rendes kerékvágásba, még visszajövök elköszönni a várostól és a csapattól – mesélte a norvég anyuka.

Sterbik úgy ment el, hogy maradt, egyrészt a városban, másrészt a csapatnál. A veszprémi szurkolók mindig is imádták a mackó alkatú kapust, aki nem szereti nyalogatni a sebeit, de ha olykor eszébe jut, akkor elszomorodik a tavaly elbukott BL-döntő miatt, de az eredménysora segítségével könnyen átállítja a fókuszt. – Az első Bajnokok Ligája-győzelem, és az első vb-arany a sok harmadik hely után mind kitörölhetetlen emlék, de nem szoktam sokat agyalni ezeken, bár, ha megkérdezik, akkor mindig eszembe jut, hogy azért valamit mégis csak elértem.

Grimsbø is. Zsinórban három BL-t nyert a Győrrel. – Az első mindig fontos, de a harmadikon, a tavalyin éltem át azt a pillanatot, amiért az ember profi sportolónak készül: az én védésemmel őriztük meg az előnyünket a döntőben, és utána rohantak be a társak, és egy kupacban örültünk. A két olimpiai bajnoki címem közül a másodikat választanám a válogatott sikerek közül, Londonban a negyeddöntőben a sírból hoztuk vissza a meccset a brazilok ellen, és utána úgy éreztük, hogy semmi sem állíthat meg minket, és ez így is lett.

A norvég kapuslegenda igazán fájlalhatja a szezonzárást, egy utolsó nagy rohammal további trófeákkal fejezhette volna be a csodálatos pályafutását. De – csakúgy, mint Sterbik – ő sem szereti nyalogatni a sebeit, fegyelmezetten hozta meg a döntést a karrierje lezárásáról. Habár Sterbik azért csak kibökte, hogy van némi hiányérzete.

– Decemberben szünet volt az Eb miatt, állt a játék mindenhol, erre visszatérünk, újrakezdjük, aztán jön ez a vírus. Nem lett volna rossz befejezni ezt a bajnokságot, de engem úgy tanítottak, hogy ne rágódjak azon, ami megtörtént és nem lehet rajta változtatni. Oké, abba is hagyom… De azért egy kicsit fáj.

Nekünk is, hogy így kellett abbahagynia.