Göröcsék sem tántoríthatták el a lengyel híveket

A magyar-lengyel válogatott találkozóknak hosszú a történelme, még olimpiai döntőt (1972, München) is találunk az eddigi 32 összecsapás között, az egyik legemlékezetesebb pedig az 1987-es 5-3 a Népstadionban Détári Lajos nullás szögből lőtt csodagóljával. Most mégis egy – egybehangzó vélemények szerint – pocsék színvonalú találkozóra emlékezünk, a napra pontosan 54 éve lejátszott chorzówi 1:1-re, amely politikai okokból emelkedik ki társai közül. S ha már a politikánál tartunk, idézzük fel az 1939. augusztus 27-i – szinte a német orvtámadás előestéjén rendezett – varsói lengyel-magyart is.

A lényegében Katowicéhez tartozó Chorzów több szempontból is ideális helyszínnek tűnt. A városban és a sziléziai régióban sikeres magyar edzők dolgoztak, így a magyar futball iránti, amúgy is heves rajongás itt nagyobb volt, mint máshol. Másfelől a város közel fekszik Częstochowához. A Jasna Góra-i Mária-körmenetről nemcsak a lengyel–magyar meccsel szerették volna elterelni a pártvezetők a figyelmet, hanem egy Legia Warszawa–Tottenham meccsel is, amellyel a varsói katonaklub megalakulásának ötvenedik évfordulóját ünnepelték meg. A számítás részben bevált: a lengyel–magyart 90 ezren nézték meg Chorzówban az akkor még 130 ezer nézőt befogadó Stadion Śląskiban, míg Varsóban hetvenezren látták, ahogy a Legia 2:0-ra megveri a tartalékos Spurst.

A lengyel pártvezetők biztosra akartak menni. A Chorzówtól pár kilométerre fekvő Zabrzéban kötelezővé tették az egészségügyben és az oktatásban dolgozók számára a részvételt a lengyel–magyaron. Még azt is megszervezték, hogy Częstochowában kihelyezett televíziókon nézhessék az emberek a meccset. Ezzel párhuzamosan beindult az ellenpropaganda is. Katowicében április 18-án röplapokat osztogattak, amelyek arra szólították fel az embereket, hogy ne a meccsre, hanem az egyházi ünnepségekre menjenek! Mentek is, csaknem egymilliónyian voltak a Jasna Góra-i kegyhelyen.

Ilyen előzmények után játszották le a meccset, amelyhez a magyar játékosoknak semmi kedvük sem volt kevéssel az angliai világbajnokságra történő elutazás előtt. Baróti Lajos szövetségi kapitány ezt a tizenegyet küldte pályára: Szentmihályi – Káposzta, Mészöly, Sóvári – Mathesz, Dunai Lajos – Bene, Göröcs, Farkas, Nagy István, Fenyvesi dr. Nem akármilyen csapat, erősen emlékeztet a két hónappal később, a brazilokat Liverpoolban 3-1-re legyőző együttesre, egy nagy hiányzóval: a későbbi aranylabdás Albert Flóriánnal. Az eredmény 1:1 lett, Bene szabadrúgásból szerzett góljára Lubański válaszolt.

https://www.youtube.com/watch?time_continue=52&v=1SAZmCc9SiI&feature=emb_logo

A másnapi lengyel lapok dicsérték válogatottjukat, s azt sem tagadták el, hogy a magyar csapat csalódást keltett. Olyannyira nem, hogy a katowicei Trybuna Robotnica tudósításának ezt a címet adta: „Lengyelország–Magyarország 1:1 (3:1 helyett!)” Többek között ezt írta a lap: „A szerencse a magyarokat segítette . .. Nem tudtuk kihasználni a helyzeteinket... A bíró nem adta meg Lentner szabályos gólját ... A magyarok kapushibából szerezték góljukat. Ha a két kapust kicserélték volna, 3:0 is lehetett volna az eredmény.„

Megállapítja a lap, hogy a magyar csapat védekezésre kényszerült, sőt néha még időhúzásra is. Így zárul az egyik bekezdés: „A magyarok veresége a levegőben lógott!”...

Az utolsó meccs, az utolsó járat

Huszonhét évvel korábban a világbajnoki ezüstérmes magyar válogatott látogatott el Varsóba. Az utolsó meccs. Lengyelországban így emlegetik azt a futballmérkőzést, amelyet 1939. augusztus 27-én játszottak a lengyelek a mieinkkel, öt nappal a második világháború kitörése előtt.

Sárosi doktorék négy nappal a Molotov–Ribbentrop paktum megkötése után látogattak Varsóba, amikor a német támadás időpontja már ki volt tűzve, legfeljebb erről még nem tudtak a lengyelek. A náci Németországgal szövetséges magyar kormánytól Hitler kérte, hogy engedje át a Wehrmachtot az ország területén, a magyar miniszterelnök, gróf Teleki Pál és a külügyminiszter, gróf Csáky István azonban ezt határozottan elutasította.

Ebben a történelmi pillanatban utazott a magyar válogatott Varsóba. Vitéz Ginzery Dénes szövetségi kapitány ezt a bombacsapatot küldte pályára a Legia Warszawa Józef Piłsudski marsallról elnevezett stadionjában, 25 ezer (más források szerint 21 ezer) néző előtt: Sziklai – Kis-Kalkusz, Bíró – Szalay, Turay, Dudás – Ádám, Sárosi dr., Zsengellér, Toldi, Gyetvai. A magyar válogatott érkezése igazi esemény volt a varsóiaknak, hiszen néhány hónappal korábban – Kárpátalja visszatérésével – létrejött a régóta óhajtott közös lengyel-magyar határ, másrészt pedig az egy évvel korábban vb-ezüstérmet szerző magyar válogatott presztízse hatalmas volt lengyel barátaink szemében.

A vészterhes hangulatra jellemző, hogy Pekonen finn játékvezető a nemzetközi politika fenyegető eseményeinek hatására először lemondta a mérkőzés vezetését, amit csak ismételt unszolásra volt hajlandó mégis elvállalni. A mérkőzést Pluhár István közvetítette a magyar rádióban, de itt is problémák merültek fel, mivel Németország Csehszlovákiát elfoglalva blokkolta a Prágán átmenő kábeleket, amelyeket a magyar rádió is használt volna. Ezért úgy tűnt, hogy Pluhár nem tudja élőben közvetíteni a meccset. A lengyel rádió azonban félbeszakította programját, és átengedte saját frekvenciáját a magyar rádiónak a mérkőzés idejére!

A mérkőzést óriási meglepetésre Ernest Wilimowski mesterhármasával és Piątek góljával Zsengellér és Ádám gólja ellenében 4:2-re a lengyelek nyerték, pedig a mieink már a 14. percben 2:0-ra vezettek. A meccs végén az euforikus állapotba került lengyel szurkolók beözönlöttek a pályára, és a három gólt szerző, továbbá egy tizenegyest is kiharcoló Wilimowskit a vállukon vitték le a játéktérről. A magyar válogatott visszahúzódott szégyenében, a játékosok nem is nyilatkoztak. A hangulat a meccset követő 220 fős banketten tovább romlott, mert bejelentették, hogy küszöbön áll a német támadás. Csapatunk a rendezők által rendelkezésre bocsátott repülőgépen hagyta el a lengyel fővárost, ha úgy tetszik, az utolsó járattal...

Öt nappal később a német tankok megindultak Lengyelország ellen, majd bő két hétre rá a Szovjetunió hátba támadta az élet-halálharcot folytató lengyeleket. A két oldalról nyomuló ellenséggel küzdő lengyel katonáknak és civileknek csak a közös lengyel-magyar határ biztosított menekülési lehetőséget. Ernest Wilimowski is Magyarországon keresztül jutott el Németországba, ahol folytatta labdarúgó karrierjét.

Áruló vagy nemzeti hős?

Érdemes megállni egy pillanatra Ernest Wilimowski, minden idők egyik legtehetségesebb és legtermékenyebb gólvágója nevénél. Ernst Otto Pradella néven született 1916. június 23-án született a felső-sziléziai Kattowitzban (a mai Katowicében), német család sarjaként. Ám apja elesett az első világháborúban, s a fiú felvette lengyel nevelőapja, Roman Wilimowski nevét, továbbá Ernstből Ernest lett.

Elképesztő tehetség volt. Már 13 évesen – 12 évesen és 295 naposan – bemutatkozott az élvonalban, az 1. FC Kattowitz csapatában, ahonnan 1934-ben átigazolt a Ruch Wielkie Hajdukiba 1000 zlotyért, ami tíz postás fizetésével volt egyenlő, plusz két bemutató mérkőzésért. Szemkápráztató tempóban ontotta a gólokat, a Ruch színeiben 1934 és 1939 között 86 bajnokin 117-et. Egyszer egy meccsen tíz gólt rúgott, ez a mai napig fennálló lengyel bajnoki gólrekord. Háromszoros lengyel gólkirály, négyszeres országos bajnok.

A nemzeti együttesben 1934. május 21-én mutatkozott be, 17 éves és 332 napos korában, ezzel mindmáig a legfiatalabb játékos a lengyel válogatottban. Nemzetközi hírnévre az 1938-as világbajnokság Brazília–Lengyelország mérkőzésén emelkedett, amit ugyan hosszabbításban 6:5-re elvesztettek a lengyelek, de Wilimowski négy gólja szenzáció volt. (Az ötödik lengyel gól is a Wilimowski lerántása miatt megítélt tizenegyesből esett Scherfke révén.) Az 1939-as, Magyarország elleni meccs volt az utolsó Wilimowskinak a fehér sasos lengyel mezben, 22 mérkőzésen 21 gól volt a termése, amihez később a német válogatottban 8 meccsen 13-at még hozzátett.

Merthogy azok után, hogy Katowicéből újra Kattowitz lett, Wilimowski a német válogatottban folytatta. Emiatt Lengyelországban hazaárulónak tartották, és élete végéig nem is térhetett haza szülőföldjére, 1997-ben Karlsruhéban hunyt el. (Érdekes, hogy saját magát nem tartotta sem lengyelnek, sem németnek, hanem felső-sziléziainak.)

Hivatalos és nem hivatalos mérkőzéseken 1175 gólt szerzett, többet, mint bárki más a világon.