Jenei Imre szerint Izland nem jelenthet gondot a válogatottnak

Nyolcvanhárom évesen, összességében irigylésre méltó pályafutással, benne kevésbé sikeres magyarországi kitérővel ma már izgul, ha magyar csapatot lát a tévében. A hajdani magyar szövetségi kapitány, a Steauával 1986-ban BEK-győztes Jenei Imre mesteredző szerint Izland nem okozhat problémát a magyar válogatottnak a jövő heti Eb-pótselejtező mérkőzésen.

Az Erdélyben élő edzőlegenda elismerésre méltónak tartja Marco Rossi munkáját Fotó: Mirkó István

– A családommal meg a fájós lá­baimmal, ízületeimmel. De a labdarúgás változatlanul érdekel, a Ferencváros–Juventus meccset kétszer is megnéztem, nagyon tanulságos mérkőzés volt.

Az Erdélyben élő edzőlegenda elismerésre méltónak tartja Marco Rossi munkáját
Fotó: Mirkó István

– Hasonlít még valamiben a Bajnokok Ligájának mai világa ahhoz a Bajnokcsapatok Európa-kupája-sorozathoz, amelyet 1986-ban megnyert a Steauával?

– Nekünk nehezebb volt, mert gyakorlatilag valamennyi meccsünk döntőnek számított, azaz alig volt lehetőség a javításra. De könnyebb is, hiszen jóval kevesebb mérkőzést kellett játszanunk a döntőbe jutásért. De legalább olyan mértékben szerencsések is voltunk, hiszen arra az évre ért össze egy egészen kivételes futballistageneráció. Technikailag kitűnő fiatal futballistáim voltak, akikkel lélektani szempontból is egymásra tudtunk hangolódni. A sevillai döntő előtt például a játékosok nagyon izgultak, kimentünk hát egy parkba sétálni, beszélgetni. Az úton buszok húztak el, benne piros-kékbe öltözött szurkolók ezrei, elég félelmetes látvány volt. Hirtelen támadt ötlettel azt mondtam, fiúk, nincs miért izgulni, ezek a mi szurkolóink. A trükkel ugyan nem igazán tudtam megnyugtatni a fiúkat, viszont jót nevettünk, és a meccs előtti technikai megbeszélésen hasonló hangnemben folytathattam. Mit tud csinálni veletek a Barca azon túl, hogy legyőz benneteket? – kérdeztem tőlük. Elvenni nem tudja a nem létező pénzeteket, feleségeteket, barátnőtöket. Én mind­össze annyit kérek tőletek, próbáljátok ugyanazt a játékot nyújtani, amivel eljutottatok a döntőig. Ha sikerül, még ha kikaptok is, lesz erőm, hogy gratuláljak nektek.

– De a Steaua győzött, és utána az ország kommunista diktátora „kötelezővé” tette a további győzelmeket. Vagy ez csak amolyan városi legenda?

– Részben. Nicolae Ceauşescu nagy fogadást tartott a tiszteletünkre, közben odajött hozzám, nagyon örül a sikernek, mondta, gratulál, de most aztán a továbbiakban is nyernünk kell a trófeákat. És lehetőleg kilencven perc alatt győzzünk, ne hosszabbításban, mert az nem eléggé gazdaságos.

– Ennyi év távlatából mit gondol arról, hogy milyennek kell lennie egy sikeredzőnek?

– Meggyőződésem, hogy csak abból lehet edző, aki érezte már a hátán végigcsorogni a futballista izzadságát. Azaz ha nem volt játékos, jó edző sem lehet. Az viszont nem feltétlenül igaz, hogy csak nagy futballistából lesz nagy edző. A siker titka, ha van egyáltalán ilyen, hogy az edző ismerje fel a játékosában a majdan sikeres futballistát, aztán segítse abban, hogy bejárja a saját útját, ne akarja saját képére faragni. Ezt Kovács Istvántól tanultam, aki a hetvenes évek első felében bajnokcsapattá, BEK-győztessé tette az Ajax Amszterdamot, majd Franciaországban is hasonló sikereket ért el. Ugyanő a BEK-győzelmünk utáni ünneplésen együtt itta velünk a pezsgőt a kupából, majd átölelt, és azt mondta: Irigyellek téged. Te engem? Hiszen te kétszer is BEK-et nyertél már, értetlenkedtem. Igen, de idegen csapattal, nem a sajátjaimmal, válaszolta. A mentoromnak tekintem őt, és nem felejtem el, amikor megkérdeztem, hogyan sikerült ilyen eredményeket elérnie, azt válaszolta: hagyom őket játszani. Én is ezzel próbálkoztam. Közben persze fejleszteni kell a játékos vagányságát, vállalkozókedvét, bátorságát, ami nem tévesztendő össze a sunyisággal.

– De vajon hány fiatalabb edző tekinti Jenei Imrét a mentorának?

– Ha szemtől szemben álltunk, úgy tűnt, sokan szeretnek körülöttem lenni, tanácsokat kérni, de mint bármilyen mesterségben, nálunk is létezik a generációs harc. Ha elfordultam, biztosan akadt, aki azt mondta, túlhaladott, amiről az öreg beszél, az új módszerek egészen mások. Valószínűleg így is van, de egy általános érvényű tanácsot mégsem tudok magamban tartani: nem előre megszabott szintet kell megkövetelni egy csapattól, hanem az adott csapat színvonalához kell mérni a követelményeket. Egyik volt játékosom elment edzőnek egy másodosztályú csapathoz, aztán azon kesergett, hogy elmaradnak az eredmények, pedig ugyanúgy dolgozik velük, mint mi hajdanán a Steauával. Csakhogy az a csapat nem a Steaua volt, hanem egy sokkal gyengébb együttes.

– Mit tart ma a futballban a legfőbb motiváló tényezőnek? Vagy ahogy azt Puskáséknak tulajdonítják: nagy pénz, nagy foci?

– Régen egy sportolót az motivált elsősorban a sikerek elérésében, hogy világot láthat. Most egyértelműen a pénz beszél. Az én fiatalkoromban az akkori egyetemi csapatok – a temesvári, a kolozsvári, a craiovai – elsősorban a továbbtanulásban segítették a játékosokat, a nagy bukaresti klubok pedig, a Steaua és a Dinamo, a teljesítményre összpontosítottak. Én eredetileg ügyvéd szerettem volna lenni, ezért egy pillanatig elgondolkodtam, amikor hívott a temesvári egyetemista csapat. Mivel azonban végső soron nekem is a sportteljesítmény volt az elsődleges, bukaresti játékos lettem, a jogi kar helyett pedig a testnevelési főiskolát végeztem el. A játékosoknak azonban soha engedtem, hogy tanár úrnak szólítsanak, hiszen soha nem álltam a katedra mögött. Miközben van olyan edző, aki alig tizenkét osztállyal tanár uraztatja magát. Engem hívjanak csak továbbra is Nea Iminek, Imi bának.

– Aki ma már izgul, ha magyar csapat játszik. Akkor Izland ellen: hajrá, magyarok?

– Pontosan ezt akartam mondani.